Emlékszel-e még a boldog, szép időkre?

Él-e még benned barátságunk emléke?

Érzed még a levegőben a barátság illatát?

Fel tudod idézni találkozásunk pillanatát?

Tudod, mit éreztem, mikor megvádoltál?

Mikor az egész osztály előtt megaláztál?

Azóta teljes bizonytalanságban élek,

Azóta kísértenek engem a rémképek.

Nem tudom, hogy tehetett ilyet egy barát,

Hogy forgathatta ilyen álnokul szavát.

Lehet, hogy a „barátságunk” csupán kegyes hazugság volt?

Lehet, hogy a lelki támasz csak játszotta a jó barátot?

Ezután hogy bízzak egy ilyen emberben?

Azután, hogy szavai ostorként vertek meg?

Hogy bízzak abban, ki hamisította a valóságot?

Ki összerombolt bennem egy világot?

Ezért félek, mikor tesz ilyet megint egy barát?

Mikor tölti meg gyűlölettel szavát?

Mikor vallja be, hogy csak játszott?

Mikor dönt össze bennem egy világot?

S most, mikor ismét velem beszélgetsz,

Mintha elfelejtetted volna az egészet,

Mostmár végképp nem tudom, mit akarsz,

Most, vagy akkor volt igaz szavad.

Akkor napokig azt vártam, hogy megbocsáss,

Hogy legalább egy árva szót szólj hozzám.

Én voltam, akinek a szíve vérzett,

Akit a többiek gonosznak néztek.

Mit gondoltál akkor, mire gondolsz most?

Mit gondolsz akkor, mikor hozzám szólsz?

Nem vagyok médium, épp ezért nem tudom,

Segítesz vagy hátráltasz előrevezető utamon?

Ne hagyj engem tudatlanságban!

Ne hagyj engem bizonytalanságban!

Kérlek, válaszolj, én rég azt várom,

Kérlek, válaszolj…„barátom”!

Mondd meg nekem, hogy akkor miért mondtad?

Mondd meg nekem, most igazak-e a szavak?

Mondd meg nekem, az a sorsunk, hogy szétváljunk?

Mondd meg nekem, mit ér a „barátságunk”!