Barátság volt?

Legjobb barátnők voltunk. Segítettük, meghallgattuk egymást, együtt örültünk, együtt nevettünk. Legalábbis én így emlékszem...

Nem tudom, mi volt igaz abból, amit láttam és gondoltam. Lehet, hogy az akkori boldogságot is csak én képzeltem, a mosolyokban csak én láttam őszinteséget. Mindenesetre az én szemszögemből ez egy gyönyörű barátság volt. De sajnos csak … volt.

 Egy felhős, szürke, esős szerda reggelen történt. Átlagos napnak indult. Sorban álltunk, és vártuk, hogy mi következzünk vagy szekrényugrásban, vagy a kosárlabdázásban. Egyedül Tatto ült a padon, aki törött bokája miatt csak mankóval tudott közlekedni. Egy hónap után akkor jött először suliba, így hát természetes volt, hogy valaki mindig ott állt mellette. Én is szívesen odamentem volna hozzá, hiszen az én barátnőm. De nem lehetett. Pont én következtem szekrényugrásban.

            Miután végrehajtottam a gyakorlatot, éppen Sana állt Tatto mellett. Beszélgettek. Vállat vontam. Szünetben úgyis elmondják nekem is, miről volt szó. Kezembe vettem az egyik kosárlabdát, és pattogtatni kezdtem. Lassú futással közeledtem a kosár felé, majd megálltam, felugrottam, és céloztam. Bement. Csont nélkül.

            Sana ekkor ért oda hozzám. Először azt hittem, csak egy vicces megjegyzést akar tenni, de amikor a szemébe néztem, már tudtam, hogy nem így lesz.

-Ne próbáld meg elvenni tőlem Tatto-t! Hagyd őt békén! Én elsőtől kezdve ismerem őt, te pedig csak másfél éve! Ne próbálj a barátságunk útjába állni!

A szavai halkak voltak, de én azt kívántam, bárcsak ordítana, és eltűnne a szeméből a düh, a keserűség…

            Nem tudom, hogy bírtam ki az óra végéig sírás nélkül. Talán az segített, hogy nem néztem senkire, nem szóltam senkihez és senki se szólt hozzám. De jó volt így. A könnyeim csak csengetés után eredtek el, amikor Tatto sántikált oda hozzám a mankóján.

-Eli…-csak ennyit mondott. A nevemet. Mégis, a hangsúlyában benne volt minden, amire nekem akkor szükségem volt: megértés, vigasztalni akarás és a remény, hogy még jóra fordulhatnak a dolgok. Nem bírtam tovább. Átöleltem a barátnőmet, és szabad utat engedtem a könnyeimnek. Ő is átkarolt engem, és erősen tartott. Ő, akinek egy lábon állva, mankójára támaszkodva sokkal inkább szüksége lett volna a támogatásra…

            Csak akkor mentem átöltözni, amikor a többiek már végeztek. Tatto az öltözőbe is velem jött. Nem szólt semmit, de éreztem, hogy engem figyel. Mindig, ahányszor csak összetalálkozott a tekintetünk, láttam a szemében a megértést, a segíteni akarást. Olyankor nem is értettem, miért voltam kétségbeesve… Mindegy, hányan hagynak el, ő itt lesz mellettem…

            Ne! Ne legyen mellettem! Akkor őt is megvádolják, róla is pletykálni kezdenek, rá is ferde szemel fognak nézni… Miért rántanám bele őt is a bajba?

            Valószínűleg látta rajtam, mit gondolok. Igaz, hogy csak másfél éve ismert, de úgy éreztem, többet tud rólam, mint a tulajdon rokonaim, többet segített, mint eddig bárki más, és ő a legbiztosabb támasz, amivel valaha találkoztam…

            Nem szólt semmit. Amikor látta, hogy készen vagyok, felállt, és felém nyújtotta a karját. Átöleltem a nyakát, ő is az enyémet, így indultunk vissza az osztályteremhez. Máig sem tudom, ki támogatott akkor kit…

            Sana ott állt a folyósón. Amikor meghallotta a lépéseinket felénk nézett, de a szemében csak üresség volt… Bepakoltam a cuccomat a szekrénybe, és hátamra vettem a táskámat. Tatto-t a padjához kísértem, miközben magamon éreztem a többiek tekintetét. Letettem a táskámat a helyemre, és leültem. Sana nem jött utánunk.