A nő lábát lógázva ücsörgött a sziklán. Szőke hajába vöröses árnyalatokat festett a lenyugvó nap fénye, a körülötte lévő madarak és rovarok pedig egymással versengve próbálták felvidítani, de fiatal arcáról nem tűntek el az aggodalmas felhők, barna szemében továbbra is kétség és reményvesztettség ült. Hosszú ujjaival elkeseredetten markolta az ölében tartott aranyfényű koronát.
Nem tudta, mióta ül így. Nem is érdekelte. Az sem volt fontos számára, hogy mikor kell mennie.Nem vette figyelembe az idő múlását. Neki nem volt fontos tudnia, mennyi perc telik el. Ha indulni kell, úgyis érte jön valaki. Csak hadd nézhesse még a tájat, hadd gyönyörködhessen a naplemente szépségében, hadd hallgathassa a természet hangjait… hadd élhessen még egy kicsit! Hiszen erre már soha többé nem lesz alkalma.
Valószínűleg az őt figyelő férfi is ezt gondolta, ezért nem mozdult, ezért nem mondta ki a súlyos szavakat. Sajnálta a nőt, hiszen olyan fiatal, olyan kevés ideig élvezhette az életét! Harmadannyi élet sem jutott neki, mint a fajtársainak. De a férfi sem kapott hosszabb időt, neki mégis könnyebb volt az elválás: őt gyermekkora óta arra tanították, hogy a nép érdeke az első. Ez volt a legfontosabb szabály, amit jól a fejébe kellett vésnie, és így, királyként figyelembe vennie. Tudta: ez a kötelessége. De a feleségét erre nem készítették fel: őt nem szánták uralkodói pályára, közönséges tündérként nevelték, olyannak, aki szereti az életét, és minden eszközzel megvédi azt. De ez megoldhatatlan volt. Hiszen már döntöttek, már nem visszakozhatnak.
A férfi halkan felsóhajtott, majd tett néhány lépést a felesége felé. De még ki sem nyitotta a száját, amikor a nő felállt, fejére tette a koronáját, és megfordult.
-Köszönöm, hogy adtál nekem még egy kis időt- mondta fáradt mosollyal- De sietnünk kell. Körülbelül tízen vannak, erre tartanak, hogy megállítsanak minket. Már nincsenek messze- Nylia mélyen belenézett férje szemébe. Eneor elszántságot és egy csöpp nyugtalanságot látott a nő tekintetében, de félelmet, csüggedtséget nem. Némán bólintott, majd sarkon fordult és királynéja kezét fogva sietett vissza társaihoz.
A kis csoport már tettre készen várta őket. Mikor a két tündér megérkezett egy percet sem tétováztak, egyből kört alkottak, a tizenhat kéz nyolc különböző kézjelet formált… és elkezdték a varázslást. Vörösen égő rúnák jelentek meg a fűben, az ég dörögni kezdett, a semmiből előbukkant sötét felhők eltakarták az épp még csak pislákoló csillagokat, süvítő szél kezdte tépni-cibálni a fák lombjait.
De mindez csupán néhány másodpercig tartott. Mikor a nyolc uralkodó halk, ám egyre erősödő varázsdalba kezdett, a vihar egyszerre megszűnt és vakító fény kezdett szétáradni az égen, majd egyre lejjebb ereszkedve ellepte a fákat, a bokrokat, míg végül semmi sem látszott. Ezzel egy időben földrengés rázta meg a világot, és vulkánkitöréshez hasonló robaj hallatszott.
Akik nem ismerték a mágia ezen szintjét egy jó ideig nem tudták, mi is történt. Csak akik elég bölcsek és erősek voltak, vagy kihallgatták az uralkodók tervét, csak ők értették, hogy ez a varázslat örökre megváltoztatta a világ sorsát. Akik ezért mentek, hogy megakadályozzák a varázslatot, elképedve vették észre, hogy azon a helyen, ahol a varázsrúnák felbukkantak, de még távolabb is, nem nőtt fű, eltűntek a fák és a bokrok, és mindent hó borított. Ott pedig, ahol a völgynek kellett volna lennie, egy hatalmas jéghegy magasodott, amelynek falában sötéten tátongott egy barlang szája. És hogy mi volt a barlangban? Akik bementek azt állítják, hogy a nyolc márványszobor állt ott, az uralkodókat mintázva, talpazatukban pedig vörösen fénylettek a nevek, amelyeket az óta is félve ejtenek ki: Mephistopheles, Melowa, Nitorio, Solina, Eneor, Nylia, Armiel, Lyanel.
De a legkülönösebb mégis a jégfal volt-pontosabban az abba vájt tüzes üzenet:
AJÁNLOM AZ OLDALT
