-Látom, kicsim. Végre ismét használják ezt a jó öreg színházat.
-Eddig miért nem használták?
-Nem volt, aki használja. Ez az épület már régóta magántulajdon…
-Magántulajdon?
-Igen. Ez azt jelenti, hogy csak egy személy, a tulajdonos, akié az épület, csak ő mehet be, vagy ha valaki mégis be akar menni, engedélyt kell kérnie.
-Hű… és kinek van annyi pénze, hogy egy ekkora házat megvegyen, anyu?
-Hmm… ha jól emlékszem, a tulajdonost Sylvia Rottigue-nak hívják…
-És ő miért nem használja, ha az övé?
-Kicsim, emlékszel még arra a műsorra, ahol gyerekek énekeltek és három zsűri döntötte el, ki esik ki és ki tanulhat majd náluk a műsor végeztével? Nagyon szeretted nézni.
-Igen, emlékszem.
-Annak a műsornak a szervezője Sylvia volt. Valójában már jó ideje ment az adás, évenként rendezték meg, csak eddig nem volt olyan híres, mert senki sem lett igazi győztes…A mostani viszont más. Most kilencen is nyertek. Ők vannak most itt a színházban, hogy gyakoroljanak.
-Anyu… szerinted majd találkozhatok velük?
-Biztos vagyok benne, kicsim-a fiatal nő hangjában mosoly bujkált -De ideje mennünk. Már hat óra. Ha továbbra is itt álldogálunk, nem lesz kész a vacsora, mire apa hazaér.
-Hű, akkor siessünk… de anyu…
A kislány és az anya távolodó alakját lassan elnyelte a hóesés.
A nő, aki eddig a színház nyitott ablakán át hallgatta a párbeszédet, most halványan elmosolyodott, összecsukta a bal kezében tartott telefonját, majd a város fényeit kezdte fürkészni. Imádta nézni a kivilágított utcákat. Semmi mást nem csinálni, csak állni és bámulni a házakat, az embereket, a fákat, az eget, hallgatni a csöndet…
-Nővérkém, utolérted már kisfőnöködet? Mi a fene… óriáshűtőt akarsz csinálni a pihegőből?!- a női hang türelmetlenségről árulkodott- Hahóóóó! Föld hívja Nicolt!
-Nicol pedig üzeni, hogy ha a Föld nem vesz vissza a hangerejéből, akkor ma este kínait vacsorázhat.
-Jó, jó felfogtam… Szóóval… sikerült felhívnod Christ?
-Nem…-Nicol meg fordult és húga mellé lépett, majd becsukta az erkélyre nyíló üvegajtót- Kikapcsolta a mobilját.. pont most…amikor tudja, hogy dolgunk van…Ráadásul késik is….
-Megszokhattad volna…ő Chris… Na, gyere, menjünk vissza. Legfeljebb elkezdjük nélküle a magyarázatot, aztán majd bekapcsolódik, ha megjön- Annemarie karon fogta testvérét, és a két nő így indult vissza a színház előadótermébe. Néhány percbe telt csak, míg odaértek. Amilyen nagy volt az épület kívülről, és amilyen kacskaringósnak és bonyolultnak tűnt a felépítése első ránézésre, olyan kicsinek tetszett, és olyan könnyű volt benne eligazodnia az embernek, ha már régebb óta ott dolgozott.
Tízen vártak rájuk a színpadnál: kilenc gyerek és egy felnőtt. A fiatalok a nézőknek elhelyezett székeken ültek össze-vissza, a férfi pedig a színpad szélén fekve nyomkodta bőszen egy laptophoz hasonló szerkezet gombjait.
-Oké… odáig értem, hogy a fiatalság minket várt, és unatkozott…de Cornelius, te mégis mi a jó szent eget csinálsz, ha szabad kérdeznem?
-Éppen próbálom bemérni kisfőnökünket…-a megszólított még csak a fejét sem fordította Annemarie felé- Meg is van… Körülbelül 1m/s-mal száguld felénk az öltözőkhöz és a sminktermekhez vezető folyosón, miközben a vérnyomása a normális százszorosára emelkedett, és éppen kitörni készül belőle egy kisebbfajta vihar…
-Na, jó… fordítok…-fordult Nicol vigyorogva a csodálkozó arcú gyerekekhez- Kisfőnökünk két másodperc múlva berúgja azt a szép ajtót ott…-mutatott a háta mögé-… és a taxist hibáztatva ledobja magát és a táskáját Cornelius mellé, kishíján agyonütve őt, majd pedig belekezd minden idők legérthetetlenebb köszöntő és magyarázó beszédébe…
Nicol alig hallgatott el, mikor a kétszárnyú ajtó döngve kivágódott és egy harmincas éveiben járó nő lépett be a terembe. Láthatóan sietett, mert gesztenyebarna haja szénakazalként meredt szerteszét, kabátját nem gombolta be rendesen, táskájának pántja pedig félig lecsúszott a válláról.
-Ehh… elnézést a késésért… a taxis megint a leghosszabb utat választotta…- szólt, miközben sietős léptekkel a színpad felé vette az irányt-… de most már belekezdhetünk az ismerkedésbe, ismertetésbe- Christina bal kezének ujjaival végigfésülte a haját, hogy nagyjából a helyére tegye a tincseket, míg jobbjával a színpadra hajította a táskáját-, ami alig néhány centiméterrel kerülte el Cornelius fejét- majd ő maga is leült.
-Na, tehát… Üdvözlök mindenkit, gratulálok a versenyen nyújtott teljesítményetekhez… oké, a köszöntő része megvolt… Akkor jöjjön a bemutatós rész…
Jött is. Mindenki megmondta a nevét és a telefonszámát, Cornelius pedig begépelte az adatokat a táskájából elővett laptopjába. Amint a gyerekek végeztek a férfi a saját és kollégái adatait is bepötyögte, majd tizenhárom példányban kinyomtatta a begépelt információkat, Christina pedig szétosztotta őket.
-A legjobb lenne, ha ezeket elmentenétek a telefonotokba, hogy vészhelyzet esetén azonnal el tudjatok érni bárkit.
-Vészhelyzet? Szóval akkor is titeket hívjalak, ha beszorulok a vécébe?
A Cassandra nevű lány megjegyzése minden gyerekből kicsalt egy mosolyt, egyedül a négy felnőtt maradt komoly.
-Nem éppen ilyen vészhelyzetre gondoltam… de mindegy, nem riogatlak titeket. Na, ugorjunk a következő pontra… sapkaosztás. Remélem, mindenki látja azt a nagy dobozt-ha nem akkor sürgősen keressétek fel a szemészeteket-mutatott Christina a színpad előtt álló kartondobozra- szép fehér alapon kék betűkkel ellátott baseballsapkákat találtok benne.. Mindenki vegye ki a sajátját-Eric, Mark, David, nektek külön hangsúlyozom: a SAJÁTOTOKAT vegyétek ki!- a nő tekintete megállapodott a hármas ikreken, majd az összes gyerekre átvándorolt. -Na, mire várok? Ha taps kell, csak szóljatok…
A fiatalok egyenként mentek oda és vették ki a nekik szánt sapkát, néhányan már fel is tették őket. Mégis, mikor végeztek, egy sapka még mindig maradt a dobozban- bár azon nem volt név.
-Hát ez?- emelte fel Cornelius az árván maradt darabot.
-Tíz sapkára adtak 20% kedvezményt…-morogta Christina, miközben a táskájában kotorászott.
Nicol, Annemarie és Cornelius lopva összevigyorogtak, de mire Christina felemelte a fejét, már mindannyiuk arcáról eltűnt a mosoly.
-Szóval… a szállás mindenkinek megvan, ugye? Tankönyvek, iskolai cuccok, senkinek nem hiányzik semmi…-a gyerekek csak tétován bólogattak -Hű, de szeretem, amikor a fiatalság ilyen aktív… na, nem baj, első alkalom… akkor most kérek szépen mindenkitől egy néhány mondatos bemutatkozást, nevet, ki honnan jött, hobbi, és a szokásos dolgok… Fiúk, bocs,-nézett ismét az ikrekre a nő-de titeket ismerlek. David, Erik, Mark, ti kezditek, és haladunk majd szépen balra- ezzel a nő leült, és várakozva nézett a fiúkra.
-Hát… időseké az elsőbbség- mondta vigyorogva az egyik iker két testvérének.
-Az a nyavalyás két perc- morogta vissza öccsének az egyik fiú, majd felállt testvérei mellől és a nézőtérrel szemben, a színpad szélére ült.
-Akkor… Eric Flynthorine vagyok, 15 éves, fogjuk rá, hogy Crosswillből jöttem, legfőbb hobbim a lustálkodás és a gépezés, nem szeretem a csípős ételeket és az esőt- a fiú csak ennyit mondott, és visszaült a székére.
Eric után két ikertestvére következett, majd a Loone-i Sally, a mornai Sarah, a szintén crosswilli Lara és Barbara plusz a helyi származású Romeo és Cassandra is bemutatkoztak. Egyikük sem mondott magáról öt mondatnál többet, sőt, voltak, akik a vezetéknevüket sem említették meg.
-Oké, akkor már nagyjából van fogalmatok róla, hogy ki kicsoda, már ha megjegyeztetek valamennyit egymás szavaiból… Akkor következő pont… a próbák. Még ne kérdezzétek, hogy mikor lesznek, mert előbb ismernem kell az órarendeteket, és hogy ki mikor milyen különórára, szakkörre jár majd, úgyhogy amint megtudjátok, melyik nap hány órátok és milyen egyéb programjaitok lesznek, kérek mindenkitől egy-egy e-mailt, és akkor keresek néhány olyan időpontot, ami mindenkinek jó. Ne nézzetek így, nem, heti egy próba nem elég… legalább kétszer másfél órát szeretnék veletek foglalkozni, egyrészt, mert sokan vagytok, másrészt, mert egyikőtöknek sem árt a gyakorlás. Téma lezárva- jelentette ki a nő, még mielőtt bárki tiltakozni kezdett volna. - Azt hiszem, mára elég is lesz ennyi. Akkor holnapután, hétfőn mindenkitől kérek a szakkörökkel kapcsolatosan egy üzenetet, nagyon kérlek, ne felejtsétek el. Na, most mehettek.
A gyerekek lassan felálltak, leakasztották kabátjaikat a székek háttámlájáról és várakozva néztek körbe a teremben, míg Annemarie oda nem lépett hozzájuk.
-Na, akkor Eric, Mark, David, ti mentek Corneliusszal, mindenki más velem, ugye?
- Én így tudom- jött Cornelius válasza, miután a gyerekek nem szólaltak meg.
- Hát akkor… nővérkém, majd egyszer csak otthon leszek. Ifjúság, indulunk!- mondta a nő, és kifelé indult az épületből. A gyerekek követték.
Bár a környéken már jó ideje havazott, Toonhill-t csak nem régen érték utol a hófelhők- ez látszott a még szürke járdákon és barna faágakon. A városon mégis télies, karácsonyias hangulat lett úrrá. Bár még jó két hét hátravolt az ünnepig, mégis minden kirakatban miniatűr karácsonyfák, égők, mikulásszobrok, felakasztható angyalkák sorakoztak. Az utcai lámpákon neonfényű hullócsillagok lógtak, a kerítések, kertekben álló fák színes izzósorokkal voltak feldíszítve.
A gyerekek alig bírtak betelni a látvánnyal. Fejüket ide-oda forgatták, szinte mindenhova néztek, csak az útra nem, Annemarienak pedig majdnem minden percben rájuk kellett szólnia, hogy ne bámészkodjanak. Mégsem telt olyan sok időbe, mire elértek a célpontjukhoz, talán ha tíz percig gyalogoltak, amikor a nő megállt
Egy szürkés, többemeletes ház előtt voltak. Az épületet kovácsoltvas kerítés vette körbe, amelyen egy nagy, fehér tábla hirdette, hogy itt szobák kiadóak. A kaputól a bejárati ajtóig vezető keskeny utat két oldalról virágágyás vette körbe, a ház mögött gyümölcsfák sorakoztak és a telek sarkában még egy kis kert is helyet kapott.
A kapu halkan megnyikordult, amikor Annemarie kinyitotta. A nő nosztalgikusan nézett körbe, majd a bejárati ajtó felé vette az irányt. A gyerekek követték.
Átlépve a küszöböt egy kicsiny hallban találták magukat. A falakon néhány fogas, egy tükör és több kép is helyet kapott. A padlón kofferek, bőröndök, utazótáskák sorakoztak. Néhányan már lehajoltak, hogy felvegyék a saját csomagjukat, de Annemarie megrázta a fejét.
-Még ne, először bemutatlak titeket Amynek, aki vigyázni fog rátok, és kicsit még tépem a szám, majd azután választhattok szobát és csomagolhattok ki
A nő egy ízlésesen berendezett, tágas nappaliba vezette a gyerekeket, majd intett, hogy üljenek le. Miután mindenki helyet foglalt, ő kiment a helyiségből, de néhány másodperc múlva vissza is jött egy fiatal nővel az oldalán.
-Ifjúság, ő Amy Grylsone- mutatta be Annemarie a nőt, mire Amy mosolyogva biccentett- Ő lesz a bébiszitteretek, és ha jól hallottam, akkor a matek és fizika tanárnőtök is, szóval ne igazán húzzátok fel.
-Ne aggódj, nem vagyok egy könnyen felidegesíthető típus- szólalt meg Amy lágyan csengő hangján-, és amik itt történnek, biztos, hogy nem fognak kihatni az iskolai jegyetekre- ezt már a gyerekeknek mondta-, de azt azért előre mondom, hogy elég sokáig tudok haragot tartani. Azt hiszem, bevezetőnek ennyi bőven elég is lesz, mert még a végén rám sem mertek majd nézni…
-Na, remélem, az azért nem fog bekövetkezni- nevetett Annemarie- akkor én magatokra is hagylak titeket. Illetve még nem… A házról annyit, hogy tíz szoba van benne, egy konyhával összeépített étkező, ez a nappali, és szintenként egy- egy fürdő. A panzió családi, és szeretném, ha minden ott maradna, ahol van. A szobáitokat tetszés szerint berendezhetitek, de lehetőleg olyan dolgokkal, amit később könnyen el tudtok majd távolítani a helyéről. Na, most már tényleg megyek. Amit Christina mondott az órarenddel kapcsolatban, azt pedig ne felejtsétek el! Sziasztok!- ezzel a nő kisétált a nappaliból, és pár másodperc múlva hallani lehetett az ajtó csapódását.
-Akkor én gyorsan oda is adom az órarendeteket- mondta Amy, majd kisietett a szobából, és néhány lappal a kezében tért vissza- tessék, mindenkinek egy. Nyugodtan elhagyhatjátok, mert tudok még belőle adni. Az ellenőrzőért meg a könyvekért majd holnap mehetünk… de ahogy elnézem az arcotokat, addig, amíg nem muszáj, hallani sem akartok az iskoláról. Na, sipirc szobát foglalni, és kipakolni, mert fél óra múlva egy árva bőröndöt sem akarok látni a hallban!
Nem is látott. Tíz percen belül olyan üres volt a hall, mintha senki nem lenne a házban. Amy megnyugodva ment be a saját, földszinti szobájába, majd leült az ágyára és elővette a laptopját, ám akárhogy is nyomkodta a bekapcsoló gombot, a szerkezet nem volt hajlandó működni.
-A fenébe… már megint lemerült… akkor most csalunk egy kicsit- morogta csak úgy magának, majd tenyerét a laptopra fektette. Ujjai között kék szikrák kezdtek el pattogni, majd amikor szép lassan kihunytak, a gép bekapcsolt.
-Na, most egy jó két hétig bírni fogja… legalábbis nagyon ajánlom neki…
A jobb alsó sarokban egy kis üzenet jelezte, hogy „Jack elérhető” Skype-on.
Amy intett egyet az ujjával, mire a táskájából hozzárepült egy mikrofonnal felszerelt fejhallgató. A nő feltette a fejére, majd megnyitotta a beszélgető ablakot Jack-kel. A monitoron meg is jelent egy fekete hajú férfi arca, de úgy látszott, valamin dolgozik, mert egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét a billentyűzetről.
-Zargathatlak, mester, vagy esetleg valami halaszthatatlan cikken dolgozol?- a nő szinte nevetve szólt bele a mikrofonba.
A férfi csodálkozva emelte fel a fejét, majd elmosolyodott. Ő is feltette a saját fejhallgatóját, és szintén nevetve válaszolt.
-Te bármikor zargathatsz, Amy. Amúgy hogyhogy ilyen korán?
-Hát… elég hallgatag a banda. Nem kérdeztek, nem mondtak semmit, csak bólogattak.
-Ne aggódj, ez idővel változni fog. Lehet, hogy akkor meg azt kívánod majd, hogy bárcsak maradtak volna ilyen csendesek.
- Látod, az könnyen meglehet. Amúgy min dolgozol éppen?
-A jövő heti újságba írom a vezércikket, ami arról sikeres agyműtétről fog szólni, amit Maria vezetett le.
-Szóval megint anyu lesz a címlapon…- sóhajtott a nő- azt hiszem, éppen elege lehet már az állandó reflektorfényből…
-Hát az biztos, hogy nem volt túl boldog, amikor meséltem neki…
-Ne csodáld… úristen… már fél nyolc?! Sorry, Jack, de muszáj lezuhanyoznom…
-Okés, nincs semmi, addig én befejezem a vezércikket. Várlak! Amúgy a gyerekekre nem kellene ránézned?
-Ugyan, ők el vannak egyedül is... gondolom…-válaszolt a nő,majd levette a fejhallgatót és a fürdőszoba felé vette az irányt.
* * * * *
Sally csak feküdt az ágyán, miközben a tekintete ide-oda cikázott az éjjeliszekrényén heverő mobilja és digitális órája között. Láthatóan ideges volt, mert nyugtalanul harapdálta az ajkát, és ujjaival a lepedőt gyűrögette.
„Már kilenc van… pedig megígérte, hogy hamar hívni fog… erre tessék…”- gondolta, bár nagyon jól tudta, hogy barátnőjének nem a pontosság a legfőbb erénye.
A hátára fordult és a plafont kezdte bámulni. Bár még egy napja sincs, hogy elbúcsúzott Loone városától, máris hiányozni kezdtek neki a megszokott arcok, a házak, a kastély, Lupy, a szelíd farkaskutya, Skutch, a játékos skót juhász,a sülő kenyér ismerős illata, Fiffy, a gőgős kakas, aki reggel és este is kukorékolt, és minden, ami Loone-t Loone-ná tette. Legszívesebben azonnal fölszállt volna az első repülőgépre, hogy hazamenjen.
Ekkor csörrent meg a telefonja. A lány kis híján leesett az ágyról, annyira megijesztette a hang. Hirtelen nem tudta, mi kezdte el Világvándor című ének dallamát játszani.
-Salyyyyy! Végre… azt hittem, sosem tudlak felhívni… Túl messze vagy, folyton megszakadt a vonal… Nem tudom, most miért sikerült utolérnem téged, de örülök neki! Milyen ott? Milyen a város? Milyenek a többiek? Havazik már? Hol laksz? Mikor lesz az első fellépésetek? Mikor kezded a sulit…?
-Stacy, annyira nem jó a rövidtávú memóriám, hogy ennyi kérdésre emlékezzek… de azért megpróbálok… Szóval.. egyelőre még unalmas és semmilyen, szép és nagy, még nem ismerem őket, igen, bár még csak nemrég kezdett rá, egy tízszobás panzióban,fogalmam sincs, hétfőn, azaz holnap után.
-Szóval még nincs semmi érdekes… Az órarendet megkaptad már?
-Sajnos meg…-sóhajtott a lány, és elővette farmerja zsebéből a kis lapot- A és B hetünk van. A hét hétfőn dupla fizikával kezdünk, ez után jön egy föci, egy kémia. A maradék két óra pedig töri és matek.
-Na, szép kis kezdés…
-Csak hallgasd tovább, a folytatás is szörnyű. Kedden szerencsére csak öt óránk lesz, angol, irodalom, tesi, kémia és osztályfőnöki…
-Két egymás utáni napon két kémia? Szivacs…
-Nekem mondod? Jön a szerda. Ének, föci, fizika, töri, német és matek.
-Na, ez annyira nem vészes…
-Csütörtök: matek, angol, rajz, nyelvtan, irodalom és egy technika. Pénteken nyelvtan, német, tesi, töri, matek, fizika…
-Hát… sok kitartást… szükséged lesz rá…
-Kössz… csak én érzem úgy, hogy az átlagnál több fizikánk, föcink és törink van, de kevesebb készségtárgyunk?
-Nem. Tudod mit, küldd át az órarendet e-mailben, én meg megmutatom a nagynővérnek… ez nagyon kezd a gyerekkínzás felé hajlani…
-A B hetet inkább már fel sem olvasom…
-Ne is, mert szívrohamot kapok, vagy kiküldöm a rendőrséget abba a suliba… vagy mindkettő.
-Szerintem inkább a mindkettő… amúgy odahaza mi újság?
-Semmi. Ja, de. Csend van. Szerintem ilyen azóta nem fordult elő, hogy ide jöttél.
-Hát, szerintem se… Verj abba a bagázsba egy kis életet helyettem is, jó?
-Megteszem, ami tőlem telik, efelől nyugodt lehetsz.
-Számítok rád! Aztán nehogy jót halljak rólad!
-Nem fogsz, ígérem! Rossz leszek! Bocsesz, le kell tennem, a nagynővér lassan beszélgetni kezd a denevérekkel…
-Ha gond van, csak szólj, és küldök füldugót.
-Köszi. Na, majd valamikor hívlak, vagy MSN-ezünk, vagy nem tudom. Légy rossz! Szia!
-Te is! Szió!- a lány sóhajtva tette le a telefont, majd ismét végigfeküdt az ágyon. Máris hiányozni kezdett neki barátnője, pedig csak néhány másodperce beszélt vele. Hiába, tizenegy év nem veszik egy nap alatt…
Ránézett az órára. Háromnegyed tíz… Elfelejtette megkérdezni, hogy mikor kell holnap fölkelnie… Mindegy, úgysem szokott sokáig aludni. Legkésőbb kilenckor mindig fölkelt, bármilyen későn feküdt is le.
A hátára fordult, miközben intésére a mobilja az éjjeliszekrényére röpült.
Holnaptól erről is le kell majd szoknia. A varázslat tabu.
Hirtelen aranyszínű ragyogás töltötte be a szobát. A lány meglepetten ült fel, megdörzsölte két szemét, majd amikor a fény nem tűnt el, az ablakhoz sietett és kinyitotta azt. A ragyogás föntről jött. Sally meglepetten nézett fel…
* * * * *
-Mondd csak, te nem azt ígérted a nagynénémnek, hogy kilencre otthon leszel?- Cassandra még csak a szemét sem nyitotta ki, úgy kérdezte unokatestvérét.
-De… miért, hány óra?
-Kilenc húsz
-Ajjaj…-Romeo ijedten ugrott fel az íróasztal előtt álló székről- Ebből nyakazás lesz…
-Csodálom, hogy még nem küldött érted darazsat- a lány is feltápászkodott az ágyról és követte a fiút le, a hallba.
Miközben a kabátját vette, Romeo még Cassandrához fordult:
-Aztán csak tartsd be Ann utasításait, mert a végén még kitoloncolnak a csapatból…
-Nyugi, óvatos leszek. Vagy legalábbis megpróbálok az lenni. Hé, ne nézz így, tudod, hogy tudok magamra vigyázni!
-Legutóbb, amikor éppen vigyáztál magadra anyának kellett kivarázsolnia téged egy vízalatti üregből…
-Az véletlen volt… Na, indulj már, én azért örülnék neki, ha egészben maradnál…
-Hát, ilyet sem hallottam még tőled... meg szerintem egy jó darabig nem is fogok. Szia, hugi!- köszönt el a fiú és egy halk pukkanás meg némi füst kíséretében eltűnt.
-Na, mondhatom… én üljek nyugodtan a hátsómon, és felejtsem el a varázslást, ő meg kedvére teleportálhat ide-oda…- a lány bosszúsan összevonta két szemöldökét, majd fölsietett a lépcsőn és visszament a szobájába.
Az íróasztalán álló kicsinyített kakukkos órából pont akkor röppent ki a lakója, amikor Cassandra becsukta az ajtót. A kis madár csupán kétszer kakukkolt, ebből a lány tudta, hogy fél tíz van. Még korai lenne lefeküdni, és nem is volt álmos. Ki kell majd találnia magának egy új esti elfoglaltságot lefekvés előttre. Eddig mindig Romeoval beszélgetett, tévézett vagy éppen párnacsatázott, de mostantól egyedül kell valamivel elütnie az időt.
Mivel jobb nem jutott eszébe, bekapcsolta a laptopját, de se MSN-en sem Skype-on nem volt fönt senki. Sóhajtva kapcsolta ki a gépet, majd visszatette a tokjába, és kinyitotta az ablakot, bár csupán a kertet látta onnan.
A hó már olyan sűrűn hullott, hogy két méternél messzebb alig lehetett látni, a lány mégis egyre csak kifelé bámult, miközben a gondolatai messze jártak.
Egy hirtelen jött hideg fuvallat hozta vissza Cassandrát a valóságba, és ő meglepetten nézte a füvet betakaró havat, ami néhány helyen aranysárgán ragyogott. Azonban amikor jobban megnézte a ragyogó részeket, rájött, hogy nem a hó világít. Csodálkozva emelte fel a tekintetét…
* * * * *
Sarah az íróasztalánál ült és csak bámulta a hófehér lapot. Rajzolni akart, de semmi nem jutott eszébe, hiába töprengett már fél órája. A gondolatai csak úgy cikáztak a fejében, nem tudott a rajzolásra koncentrálni
-Fenébe… ez így nem fog menni- a lány letette a ceruzáját, majd kihúzta az íróasztal egyik fiókját és egy tollat vett ki belőle. Különös íróeszköz volt, kék színű, ezüst rovátkákkal díszítve. A hegyét nem lehetett ki-be nyomni és kupakja sem volt, Sarah mégis a papírhoz illesztette, majd megpróbált vele valamit írni, de természetesen nem járt sikerrel. Ekkor megkocogtatta a tollal saját homlokát és néhány szót mormogott, mire a rovátkák felizzottak
A lány a papírhoz illesztette a tollat, és rajzolni kezdett. Minél tovább rajzolt, annál inkább érezte, hogy a gondolatai rendeződnek, kitisztul a feje. Ahogy gyűltek az ábrák a papíron, a toll egyre fényesebben ragyogott, míg végül már az egész szoba ezüstbe borult.
Amikor a lap mindkét oldala betelt Sarah betette az egyik fiókba, majd ismét néhány varázsszót mormogott, mire a toll körül kihunyt az ezüstös derengés. A lány az íróeszközt is visszatette a helyére, majd az ablakhoz lépett, hogy behúzza a függönyt.
Ekkor váltotta fel a nemrég kihunyt ezüst ragyogást egy arany színű. A fény mintha egyenesen az égből jött volna. Sarah a szemével követte az arany sugarak vonalát…
* * * * *
-Harminckettő… harminchárom… harmincnégy…
-Ennyire unatkozol?
-Igen..illetve nem…nem tudom-Lara felült az ágyon és kezébe fogta az eddig dobált labdáját -Nem is unatkozom, sokkal inkább izgulok, ezért nem tudok aludni…
-Ennek örömére átjöttél hozzám, hogy én se tudjak- vigyorgott a lányra Barbara.
-Mert te aztán fél tízkor már aludni szoktál…
-Ehh..na, jó, nálad a pont. De most komolyan, miért is jöttél át?
-Nem tudom… a párna, amivel megdobtál, kiverte a fejemből- játszotta a szőke lány a sértődöttet.
-Na, persze…Szóval miért jöttél át?
-Megkérdezni, hogy kéred-e a ropi adagodat.
-He?!Honnan van nálad ropi?-Barbara olyan hirtelen ült fel az ágyon,hogy kishíján leesett róla.
-Anya adta, még mielőtt eljöttünk. Gondolom azért nekem, mert te megetted volna, mire ideérünk.
-Nem lehetetlen… Akkor ezért adott nekem gumicukrot…
-Hö?!Gumicukor?Miért csak most szólsz?!
-Nem kérdezted. Tudod mit? Cseréljünk. Te odaadod a ropit, és meg a gumicukrot.
-Megbeszéltük-vágta rá Lara, majd az ablakhoz lépett, és kinyitotta azt.
-Jaj már… nem lenne egyszerűbb, ha átmennél érte?-Barbara bosszúsan húzta el a száját.
-De, csak így izgibb- kacsintott a lány, majd kihajolt az ablakon. Néhány pillanat múlva ott volt a kezében egy kisméretű bőrönd.
-Hű.. és abban csak ropi van?- Barbara letérdelt a padlóra, a lerakott bőrönd mellé.
-Passzolok, nem néztem bele…Akkor megkapom a gumicukromat?
-Jó, jó, adom -Barbara odalépett a fal mellett álló ruhásszekrényhez és kihúzta annak legalsó fiókját. Egy kis ideig kotorászott benne, majd sóhajtva visszacsukta és leült.
-Ne merd azt mondani, hogy nem találod…
-Nem is mondtam egy szóval se…. Megvan!- kiáltott a lány, majd felugrott és bemászott az ágy alá. Miközben porosan kikászálódott alóla egy hátzsákot húzott maga után, amit odadobott Larának.
-Tessék! Aztán jövő hétig oszd be!
-Muszáj?- biggyesztette le a száját a lány, miközben kicipzározta a hátizsákot. -Na, akkor számoljunk…
Tíz perc múlva mindketten a padlón feküdtek, szétszórt gumicukros és ropis zacskók között.
-Te hánynál tartasz?- kérdezte Lara.
-Negyvenkettő. Te?
-Negyvennégy… és még mindig van…
-Ehh.. azt hitték, hogy a fővárosban nincsen bolt?- nyögte Barbara, majd felült és tapsolt egyet, mire az összes zacskó visszarepült vagy a bőröndbe vagy a hátizsákba.
-Mindenesetre kezdem érteni, hogy miért van ilyen kevés pakkunk…Ha a nagy bőröndre is beltágító bűbájt szórtak, még holnap után sem fogom végezni a kipakolással.
-Elkezdted már egyáltalán?
-El, de nem jutottam sokáig. Majd holnap…
-Holnap is ezt fogod mondani.
-Hát, nem lehetetlen…De én most megyek…ha most lefekszem, akkor talán éjfél körül el tudok aludni.- Lara felállt, és az ajtó felé kezdett menni.
-Okés. Én is fáradt vagyok már… Jó éjt. A villanyt kapcsold le, légy szíves!
-Rendben. Jó éjszakát!- a lány lekapcsolta a villanyt, és már ment is volna kifelé, ha nem tűnik fel neki, hogy a szobában még mindig világos van.
-Mi a…- elromlott a kapcsoló?
-Nem, eljöttek érted a földönkívüliek -morogta Barbara, majd az ablakhoz lépett.-Kintről jön a fény.
Lara odament unokatestvére mellé, és kitekintett az ablakon. Az égen a felhők, a Hold és a csillagok mellett hatalmas, aranyszínű vonalak látszottak, amik mintha egy feliratot adtak volna ki.
-Et no mila? Hát az biztos… Nem vagyok egyedül, ugyanis nem csak én nem tudok aludni, hanem a fél főváros sem…
-Barbara… szerintem nem pont erre gondolt az a valaki, aki ezt fölírta az égre. Főleg, mivel varázsvilági írást használt…
-Engem nem érdekelnek az olyan őrültek, akik az éjszaka közepén az égre graffitiznek. Én álmos vagyok. Jó éjt!- mondta a lány, majd befeküdt az ágyába és a füléig húzta a takarót.
-Mi mást várhattam volna tőled… Aludj jól!- mondta Lara, majd visszasétált a saját szobájába. A gumicukorral teli hátizsákot ledobta a szekrénye mellé, majd ő is lefeküdt, bár még jó sokáig nem tudott elaludni. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejében. Boldog gondolatok, kételyek és aggodalmak egyaránt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
