Mind az öten egyszerre ébredtek fel ébresztőóráik csörgésére, mind az öten álmosak voltak még és legszívesebben mind az öten ágyban maradtak volna. De nem lehetett. Iskolába kellett menniük.
    Reggeli közben mindannyian hallgattak, és iskolába menet sem szóltak semmit, csak némán követték Amyt. Mindannyian érezték a feszültséget a levegőben. Tudták, hogy valami készül.
    Eric, Mark, David és Romeo már ott várták őket az épület előtt. A gyerekek csak biccentettek egymásnak, egyedül Amy köszönt hangosan. A nő elvezette őket az osztálytermükhöz, majd elment lepakolni a saját cuccát. Ám alighogy ő eltűnt a folyosó végén, egy fiatal férfi lépett oda a kis csoporthoz.
    -Sziasztok! Ethan Flynthorine vagyok, az osztályfőnökötök és a történelem tanárotok. Gyertek be!- mondta barátságos mosollyal és belépett az osztályterem ajtaján. A gyerekek- nem tehettek mást- pedig mentek utána.
-Fiúk!- súgta oda Sarah az ikreknek.-Ő az apukátok?
-Igen, az- fintorgott Eric. -Pedig de reméltem, hogy ofőcsere lesz, ha jövünk…
    A teremben alig tízen tartózkodtak. Néhányan egy kis csoportot alkotva beszélgettek, mások éppen az előző órai anyagot nézték át vagy csak bámultak a semmibe.
-Egy kis figyelmet kérnék!- lépett a tanári asztalhoz Mr. Flynthorine, mire mindenki rá nézett.-Bemutatom az új osztálytársaitokat. Lehetőleg ne legyetek velük túl gorombák, és nézzétek el, ha az első néhány hétben senki nem felelteti őket. És most nyomás föl a fizikaterembe, mert tíz perc múlva becsöngetnek!
    Mindenki ugyanolyan unott kifejezéssel az arcán kezdett el kisétálni a teremből és fölmenni az emeletre. A terem előtti kis részen a gyerekek csoportokba tömörültek és halkan beszélgetni kezdtek vagy éppen a tananyagot ismételték át.
-Hű… a tanár úr hamar lerendezte a dolgokat- Barbara meg sem próbálta elrejteni a vigyorát.
-Én jobban örültem ennek a két mondatnak, mintha tíz percig beszélt volna- mondta Sarah, majd miután megérkezett Amy és kinyitotta a fizikaterem ajtaját mindenki leült a régi vagy új helyére. Így került Sarah Sally mellé, Lara és Barbara egy padba és még Eric, Mark, Romeo és David lettek szomszédok. Cassandra egyedül ült az ablak melletti leghátsó padban,de úgy tűnt, ő ezt nem bánja, sőt, kifejezetten örül neki. Alig telt el öt perc az órából, a lány már nyitott szemmel aludt.
    Ezzel a többi gyerek sem volt másképp. Némelyikük csak unottan bámulta a falat, nézett ki az ablakon vagy üveges szemmel másolta a táblára felírt példákat. Amy halkan sóhajtott. A hétfő első két óra mindig ilyen.
Nem csak az első két óra volt ilyen. Földrajzon és kémián is aludt szinte az egész osztály.     Egyedül a történelem hozott változást, amikorra hirtelen mindenki vidám, mosolygós és jókedvű lett. Minden pad szélén ott sorakoztak a szükséges könyvek, füzetek becsöngetéskor minden gyerek a helyére ment és leült, úgy várták a tanár érkezését.
Nem kellett sokáig várniuk. Mr. Flynthorine szinte rögtön becsöngő után a teremben volt. A diákok felállással köszöntették, majd leültek, és vártak. A tanár lerakta a magával hozott könyveket az asztalra, majd a tábla előtt sétálni kezdett és belefogott a mondandójába:
-Nem fogok külön az újakhoz és külön a régi diákjaimhoz beszélni, minden szó az egész osztálynak szól. A múlt órán írt témazáróitokat még nem javítottam ki, ezért már ma belekezdünk az új anyagba- a sárkányok történelmébe.
Az osztályon meglepett moraj futott végig, néhányan- köztük az „újak” is csodálkozva néztek a tanárra, aki elmosolyodott.
-Azt hiszem, mégiscsak untatnom kell kicsit a régebbi diákokat. Szóval… hányan is vagytok, akik ma kezdtetek?- nyolc kéz emelkedett a magasba. -Rendben. Tehát, mint tudjátok a ti osztályotok az úgynevezett tehetséggondozós osztály, az átlagnál nehezebb órarenddel. Azonban nem csak az órák száma változik a többi osztályhoz képest, hanem a tananyag is. Ez az egyetlen osztály, ahol a varázsvilág történelmét is tanítjuk. Igaz, most még általánosban csak dióhéjban, de később, ha itt mentek gimnáziumba is, akkor egy-egy évig fogjátok tanulni egy nép történelmét. Ennyi volt a külön nektek szóló rész. Mostantól ismét mindenki figyel- valóban minden szempár a tanárra szegeződött. -Helyes. Lenne egy igen könnyű kérdésem. Ki az, aki más hallott valamit is a sárkányokról?
Majdnem az egész osztály keze  a magasba lendült.
-Ejha. Most kellemeset csalódtam. Igen, Chris?- szólította föl az egyik- már régebb óta jelentkező- diákot.
-Tanár úr, miért tanulunk egy olyan népről, amelyik már réges-rég kihalt?
A férfi csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
-Miből gondolod, hogy a sárkányok, khm… „réges rég kihaltak”?
-Szóbeszéd- vont vállat a fiú.
-Értem. Nos, kezdjük a réges-réggel. Tudja valaki, mikor következett be az úgynevezett „sárkányok bukása”?
    Senki nem jelentkezett. Az egész osztály kíváncsian figyelte a tanárt.
-Jó. Akkor azt tudja valaki, hogy mi a neve az akkori sárkánykirálynak?
Cassandra szólalt meg, jelentkezés nélkül:
-Fulgario.
-Így van. első, második?
-Első.
-Helyes. Talán azt is tudod, hány évesen koronázták meg?
A lány csak megrázta a fejét.
-Azt nem tudom.
-Csodálkoztam is volna- mosolyodott el a férfi.- Tizenhét éves volt. A bukás pedig huszonkét éves lorában, tizenegy évvel ezelőtt következett be.
    A diákok néma csendben ültek. Senki sem mondott semmit, csak némán, meglepetten, kíváncsian figyelték a tanárt.
-Na, ennyit a réges-régről. Most lássuk a kihaltak részt. Ki tud valaki olyat a sárkányokról, amivel bizonyítani tudná azt, hogy kihaltak, vagy éppen azt, hogy nem?- kérdezte, majd felvett egy krétát és a tába tetejére felírta egymás mellé az „ellene” és „mellette” szavakat.
    Egy kéz sem lendült a magasba.
-Senki? Na jó, nem hibáztatlak érte tieteket, viszont akkor ezt feladom házi feladatnak. Tankönyvet, internetet, bármit használhattok. Tudom, hogy nem könnyű munka, ezért elég, ha csak két hét múlva adjátok be. Akkor most térjünk át  a mai óra igazi anyagára- a tanár a magával hozott válltáskájából egy nagy köteg papírt vett elő. -Mivel tudom, mennyire nem szerettek vázlatot írni, és a sárkányok történelmében a legcsekélyebb dolgok is fontosak lehetnek, ezért megírtam én előre a vázlatot az egész félévre. Susie, kérlek, oszd ki őket- nyújtotta át a stócot az első padban ülő lánynak. -Össze is kapcsoztam őket, géppel írtam, szóval biztosan el tudjátok majd olvasni. Arra kérlek titeket, hogy ne hagyjátok el, ne csináljatok belőle salátát és minden órára hozzátok el.
Akkor kezdjük talán az általános jellemzőkkel…

*                      *                      *

    -Kész, feladom…-Cassandra az ágyén feküdt, feje alatt a kémia könyvvel. Ennek a feladatnak nincs megoldása, és pont
-Melyikkel nem boldogulsz?-Romeo elfordult az ablaktól és a lányra nézett. A fiú most kivételesen nem teleportált, hanem az ajtón jött be.
-Egyikkel sem.- jött az egyszerű válasz.
-Legalább a feladatokat elolvastad?
-Nem…
Romeo fáradtan sóhajtott, majd leült az ágy szélére és nézegetni kezdte az odapakolt könyveket.
-Angol… még ezt sem csináltad meg? Irodalom… bele se kezdtél. mikorra fogod te megírni azt a két oldalas elemzést Riernek?
-Majd miután megcsináltam a Molai kakasok és a Pipacs elemzését.
-Még ezeket sem pótoltad be? Jó ég…
-Inkább ne folytasd, légyszi.-Casandra felállt, majd az órájára nézett. Fél hat. -Egyébként te miért is vagy itt?
-Nagygyűlés van otthon- morogta kelletlenül a fiú.
A lány felkapta a fejét.
-Mit terveznek?
-Fogalmam sincs, de nagy ötlet lehet, ha anya nem akarta, hogy otthon maradjak.
-Romeo…
-Nem. Kizárt. Meg se kérdezd. Tudod, hogy azonnal lebuknánk.
Cassandra csak vágott egy dühös fintort, majd visszafeküdt az ágyra és az arcát belefúrta a párnába.
-Romeo?
-Hm?
-Nem ugrunk be valamelyik nap a könyvtárba?
Romeo úgy nézett a lányra, mintha kísértetet látna.
-Ezt mondd még egyszer…
-Fenét mondom…
-Miért akarsz TE könyvtárba menni főleg VELEM?
-Utána nézni ennek a sárkányos cuccnak…
-Látod, mennyivel jobb nekem? Én csak leemelem azt a vastag könyvet a polcról, megkérdezem anyát és kész is.-vigyorgott a fiú.-Amúgy szerintem kérd meg a lányokat. Biztosan ők is el akarnak majd menni kutakodni.
-Valószínű…- mondta Cassandra és a fiúhoz vágta a párnát.

*                      *                      *

    A férfi sietett, szinte már futott. Azonnal elindult, mikor értesítették, hogy a nagyúr visszatért, és látni akarja. Nem jó őt megvárakoztatni, akkor könnyen lesz dühös, ha pedig ő dühös, akkor valaki más könnyen lesz egy fejjel alacsonyabb.
Így hát a férfi sietett. Még akkor sem lassított le, amikor az egyik csinos szolgálólány pajkosan rákacsintott. Nem éri meg. Mikor odaért a hatalmas kétszárnyú ajtóhoz, az őrök meghajoltak előtte, majd utat engedtek neki, ő pedig belépett a fáklyák által megvilágított trónterembe és azonnal térdre borult.
    A nagyúr a terem közepén elhelyezett hosszú asztal mellett állt, szemben Astarothtal, azon kevesek egyikével, akik bizalmasabb viszonyban voltak a démonkirállyal
-Á, Seroth! Épp idejében. Sikerrel jártatok?
-Igen, nagyuram.
-Hallgatlak- Sátán leült az asztalfőre, székét a férfi felé fordította, majd egy kelletlen kézmozdulattal intett, hogy beszélhet.
-Az a város ideálisnak tűnik, nagyuram. Senki nincs a közelében, aki romba dönthetné a terveinket. Ráadásul az ott lévők nagy része csupán ott él, és nagy valószínűség szerint vissza fognak menni az otthonaikba mire végzünk, ha a terv szerint haladunk.
-Tökéletes. Holnap hajnalban kezdjétek is el megépíteni a falat. Astaroth is ott lesz, hogy minden rendben menjen- Sátán felállt, jelezve, hogy a kihallgatás véget ért.
A férfi lehajtotta a fejét.
-Igenis, nagyuram!

*                      *                      *

 

    A fiatal nő figyelmesen nézte végig a kirakatban sorakozó árukat, de egyik sem nyert el tetszését; gúnyosan elmosolyodott, megrázta a fejét, majd elfordult az ablaktól és folytatta sétáját a boltok előtt.
„Szánalmas.”- gondolta magában.”Otthonomban a három éves gyermekek is ezerszerte jobban faragnak, mint itt a legügyesebbnek nevezett emberek.”
    A nő minden házat, állatot, boltot, járókelőt alaposan megfigyelt. Vonzotta ez a számára ismeretlen világ. Csak ne fázott volna annyira…
Amikor a parkhoz ért, megállt és hosszasan figyelte a kőangyalt, ami bal kezével hárfáját pengette, jobb karját pedig az ég felé nyújtotta. Arcát nem lehetett látni, mert hátrahajtva a fejét, fölfelé nézett. A nő ismét elmosolyodott- ám most elismerően. Ez a szobor, ez mestermunka volt. Néhányszor körbejárta a szobrot, a faragója nevét keresve, de nem talált rá.
„Emberek… a tehetséget elrejtik, a kontárságot mutogatják.”- a nő az égre emelte a tekintetét.     Sietnie kell. Kissé késésben van.
Megszaporázta lépteit, nem nézelődött, csakis előre figyelt. Sietségében kishíján fellökött néhány embert, de őt ez nem zavarta, ahogy az sem, hogy amikor átsétált a piros lámpán, majdnem elütötte egy autó.
    Tíz perc gyaloglás után megállt egy többemeletes ház előtt, amit talán raktárnak használtak. Könnyedén elhúzta a vasajtókat, majd belépett a megvilágítatlan, dohos helyiségbe. Köhögnie kellet a felkavart portól, de ezzel csak rontott a helyzeten. Végül úgy döntött, visszafolytja a tüsszentési ingert és néhány lángot bájolt a levegőbe, hogy lásson.
-Ó, hát máris megérkezett?- kissé összerezzent a rideg férfihangtól -Remek, remek…
-Miért kérettél ide?- kérdezte fagyos hangon.
-Szót kerítek arra is, csak kérem, előbb foglaljon helyet- Astaroth előlépett az árnyékból, majd a helyiség közepére mutatott, ahol egy asztal állt, mellette két szék, a tetején pedig egy kancsó, poharak és egy tál- Ülve mégiscsak kényelmesebb.
A nő- bár vonakodott- helyet foglalt az egyik széken, a férfi vele szemben.
-Tehát, miért is kéretett ide?- tette fel a kérdést türelmetlenül.
-Ejj-ejj, egyből a közepébe?- csóválta a fejét Astaroth, de meglátva a nő tekintetét úgy döntött, hogy inkább válaszol.-Ön és a népe segítségére lenne szükségünk.
-Megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó mészárolni küldeni a népemet!- pattant föl a nő a helyéről.
-Nyugodjon meg, kérem, erről szó sincs- emelte fel a kezét nyugtatólag a férfi. -Erről szó sincs. Csupán az lenne a kérésünk, hogy tereljék el az emberek figyelmét, amíg a varázsfallal megbízott osztag elkezdi azt felépíteni. Később már nem lesz gond, csak az elkezdéshez szükséges akkora energia, amekkoránál fennáll a veszély, hogy néhány ember- vagy az ő oldalukon álló nem ember- megérzi és gyanút fog.
A nő kételkedve nézett Astarothra, de lassan bólintott.
-De nem lesz öldöklés.
-Nem, felség, nem lesz- a meghajló férfi mosolyában szemernyi őszinteség sem volt.

*                      *                      *

    Vigyázz, megy!-kiáltotta Lara, de a hógolyó így is pontosan Barbara arcába csapódott.
-Köszi, észrevettem- morogta a lány, miközben lesöpörte a havat az arcáról.
A gyerekek már jó fél órája a parkban hógolyóztak. Legalábbis Barbara és Lara. A többiek a padon ülve figyelték őket, nézelődtek vagy éppen csak… ott voltak.
Cassandra úgy nézett ki, mint egy nagyon élethű szobor. Csak a szája körül megjelenő párafelhőcskék jelezték, hogy nem az.
„Itt valami nagyon nem százas… Ilyen hatalmas varázserőt csak akkor éreztem, amikor a család nagygyűlést tartott, és hajlandó voltam elmenni.”
    A lány felemelte a fejét, és arra nézett, ahonnan leginkább érezte a mágikus energiát. Erősen koncentrált, de semmit nem látott, pedig még egy kisebb varázslatot is bevetett.
„Különös… nagyon különös. Ilyen kisugárzásnál lehetetlen, hogy így el tudja rejteni magát valaki… vagy valakik.”
    Cassandra végignézett a téren. Senkin nem vett észre semmi különöset. A kisgyerekek ugyanolyan gondtalanul hógolyóztak, mint Barbara és Lara, az anyukák ugyanolyan békésen nézték őket, mint Sarah. Minden ugyanolyan volt, mint máskor.
    A tekintete összetalálkozott Sallyével. Látott benne valami különöset, furcsát, oda nem illőt. Izgatottságot, kíváncsiságot… és egy csepp félelmet. Ám ezek között még a határozottság is ott bujkált. Cassandra elkapta a tekintetét. Ahogy ő olvasott a lány szemeiben, Sally is tudhatott az övében, az pedig nem lett volna szerencsés.
    Hirtelen összerázkódott. Valami hihetetlen sebességgel közeledett felé. Valami nagyon erős.
    Csak egyet tudott, meg kell állítania, akármi is az. De arról fogalma sem volt, hogy honnan közeledik. Ahogy néhány pillanattal később már azt sem értette, hogy Sally és Barbara miért fekszenek a hóban, Lara és Sarah pedig miért néznek olyan rémülten.
Mégis ő kapcsolt legelőször. Felugrott és a két, még mindig földön fekvő lányhoz rohant.
-Jól vagytok?-kérdezte aggódva.
-Az ijedtségen kívül kutya bajom-vont vállat Barbara, miután felült, majd Sallyhez fordult. -Ezt meg mi a fenéért kellett?
A lány válasz helyett csak egy tárgyra mutatott, ami a hóban feküdt. Lara odalépett és felemelte a rémület okát. Egy nyílvessző volt az.
-Ez meg honnan a rákból került ide?- kérdezte dühösen Barbara, miközben feltápászkodott.
-Gondolom onnan, ahonnan a többi- válaszolt nyugodtan Sally.
-Mégis milyen többi?
-Nézz fel!
Barbara szót fogadott. A többi lány is követte a tekintetét.
    A levegőben, alig egy méterre a fejük fölött számtalan nyílvessző meredt rájuk.
-Ez meg mi a…?
-Üdvözletem, hölgyeim!
    Mindannyian a hang irányába fordultak, aminek tulajdonosa egy igen furcsa kinézetű férfi volt. Az idegen hosszúujjú, fehér inget viselt, rajta bőrmellényt, szűk, barna nadrágját vadászcsizmájába tűrve hordta. Övén egy kardhüvely himbálózott, hátán tegezt hordott, kezében egy hatalmas íjat tartott. Legfeltűnőbb talán mégis két hegyes, elálló füle volt.
-Maga meg ki a rosseb?
Barbara kérdésére a férfi kissé gúnyosan elmosolyodott.
-Alvise vagyok, elf mesterlövész. Egy parancsot teljesítek…
-Ha az volt a parancs, hogy szúnyoghálót csinálj belőlünk, akkor bizony elszúrtad, öregem -morogta Cassandra.
-Ebben nincs igazad, ifjú hölgy, a feladatom ugyanis az volt, hogy ijesszelek meg titeket.
-Akkor is elszúrtad.
-Ki mondta, hogy befejeztem a parancs teljesítését?- a férfi mosolya semmi jót nem ígért. –Igaz, őfelsége kifejezett utasítása volt, hogy kerüljük a vérontást… de nem kedvelem a szemtelen lányokat.
    Alvise ujjai körül lila szikrák jelentek meg.
-Emberek- mondta a férfi undorodva- majd szabadjára engedte a varázslatot.
A lányokat hirtelen egy szemmel nem látható védőpajzs vette körül, ami azonnal szilánkjaira is hullt, amikor az elf varázslata eltalálta.
-Ki merte…?-sziszegte dühösen Alvise, majd kezébe vette kardját.
-Bocs, öregem, de itt nem lesz mészárlás- Cassandra fürge ujjai zöld jeleket rajzoltak a levegőbe, majd a lány egy érthetetlen szót suttogott
Csak annyit vettek észre, hogy egymáson és az őket körülölelő sötétségen kívül semmit nem látnak.
-Na, csajok, akkor itt az ideje a bemutatkozásnak-Cassandra az öt csodálkozó lány felé fordult, majd leült. A többiek ugyanígy tettek.
-Egy kicsit ne mocorogjatok -Cassandra ismét ábrákat kezdett a levegőbe rajzolni, de ezek miután készen lettek, apró gömbökké formálták önmagukat és egy-egy lányhoz repültek, majd lebegve megálltak, és színt váltottak.
    Lara gömbje vörös lett, Barbaráé kék, Sallyé ezüst, Sarah-é szürkés, Cassandráé pedig arany.
-Tűz, víz, levegő, energia… tehát ezért…
-Ezért mit?
-Ezért tudta hárítani a pajzs az elf varázslatát-Cassandra hirtelen felállt. A sötétség megszűnt, a lányok ismét ott találták magukat a havas parkban, de az elf már nem volt sehol.
-Hát ez meg hova lett?- nézett körül Lara.
-Megijedt tőlünk- morogta Barbara, majd felállt. –Mégis mi volt ez a cirkusz?-kérdezte volna Cassandrától, de a lány már nem volt mellette.

*                      *                      *

    Alkonyodott. Csípős szél fújt nyugat felől, ahol a Nap vörösre festette az eget. Ágak ütődtek egymáshoz, néhány fán még zizegett egy-két levél. Valahonnan, nem is olyan messziről fémes csattanások és kiabálás hallatszott.
    Futott. Nem nézett hátra, csak rohant, rohant egyenesen előre. A tüskés ágak sebeket szántottak a bőrébe, de ő mintha észre sem vette volna, átgázolt a bokrokon, és futott tovább. Itt már nincs annyi fa, a talaj nedves, hirtelen elcsúszott, de kezével idejében megtámasztotta magát, amitől egész tenyere vörös lett
    Vér! Az övé, vagy másé? Nem tudta. Felpattant, és rohant tovább. Előre, a lenyugvó Nap felé.
    Kutyák csaholása ütötte meg a fülét. Nem nézett hátra.
„Csak nyugat fele… ott lesz… siess!”- egyre csak ez járt a fejében.
Egy tisztásra ért. Megtorpant. Iszonyodva nézett körül. Holttestek! És rengeteg vér…
Remegve, falfehér arccal vágott át a tisztáson. Újabb erdő, kísértetiesen fekete fák, tüskés bokrok… Egy romos kőfal bukkant elő az egyik fenyő mögül. A lány lihegve megállt, majd átugrotta az alig fél méteres falat. Összeesett. A lábai felmondták a szolgálatot. Két kezével vonszolta magát előre. Sápadt arcán vértől vörös könnyek csorogtak végig. Utolsó erejével felemelte bal kezét és feketén ragyogó ábrákat rajzolt a levegőbe, amik összesűrűsödtek, majd egy körré válva elnyelték a lányt.
Ő ebből már semmit nem érzékelt.

*                      *                      *

    Cassandra az elf által hagyott lábnyomokat és a férfi energia kisugárzását követte. Nem volt nehéz dolga. A vadászcsizma mással össze nem téveszthető nyomokat hagyott a friss hóban.
A lány öt perc gyors séta után utol is érte Alvisét. A férfit egy kisebb-szintén elfekből álló- csoport várta a régi raktárnál.
„Mi a fene… Egy egész elf katonaság?”- a lány összeráncolta a szemöldökét. Jó harminc méterre volt a raktártól, így nem halhatta, hogy mit beszélnek azok ott egymással. Valahogy közelebb kellene jutnia… de hogyan? Az elfek szeme és hallása hihetetlenül éles, és semmit nem látott, ami mögött elbújhatott volna.  Talán egy kis varázslat segít…
    Jobb kezét ökölbe szorította, majd arca elé emelte és néhány szót mormolt, mire alig látható, fehéres füst kezdett előtörni az ujjai közül. Egyre sűrűbb és egyre nagyobb lett a párafelhő, már majdnem teljesen körbevette a lányt, amikor hirtelen egy kéz tapadt a szájára.
    Cassandra próbált harapni, hasba könyökölni a támadóját, de nem járt sikerrel. A kéz tulajdonosa hátrafelé kezdte vonszolni a lányt. Cassandra hiába kapálózott. Támadója addig húzta a lányt, amíg egy sikátorba nem értek. Akkor levette a kezét a szájáról, amit Cassandra azzal köszönt meg, hogy hasba rúgta. A lány csak ekkor ismerte fel az elrablóját.
-Romeo? Hogy kerültél te ide?
-Úgy, ahogy te is. Csak én nem Alvisét követtem, hanem téged- nyögte a fiú, majd föltápászkodott a hideg betonról, ahova a rúgás röpítette.
-És szabad tudnom, hogy mégis miért?
- Mert nem vagy eszednél, azért! Megőrültél, hogy csak így egy elf mesterlövész után eredsz? Ébresztő, hugi! Ezek akkor is észrevettek volna, ha becsukják a szemüket, és üvöltetni kezdik a rádiót! Mégis mit gondoltál?-Romeo most tényleg dühös volt. Olyan szigorúan nézett a lányra, hogy Cassandra elszégyellte magát.
-Bocsi… de… véletlen nem tudod, miért vannak ők itt?
-Felelősségtudat és bűnbánás nuku- Romeo leült az egyik kukára. –Őszinte leszek, fogalmam sincs. Pedig füleltem.
-Értem… tehát ez titok. És most?
-Most? Most te szépen visszamész a panzióba, bocsánatot kérsz a többiektől és elmagyarázod nekik, hogy mi folyik itt. Figyelni foglak!- Romeo mélyen Cassandra szemébe nézett, majd eltűnt.
    A lány halkan sóhajtott. Miért pont őt verte meg a sors egy ilyen unokatestvérrel? És ha már itt tartunk, miért verte meg egy másikkal is?
Cassandra ezen jó öt percig tanakodott magában, majd vállat volt és elindult a panzió felé.
    A többi lány már rég hazaért. A nappaliban ültek és szemmel láthatóan rá vártak.
-Akkor most kezdhetek magyarázkodni, igaz?- kérdezte Cassandra, majd leült az egyik szabad fotelba.
-Nem- felelte habozás nélkül Sarah. –Azt hiszem, mind tudjuk, amit mondani akarsz…
A többiek tétován bólintottak. Még Barbara sem ellenkezett.
-De- vette át a szót Sally -én azt azért szeretném tudni, hogy ki miért van itt.
Mind az öten csodálkozva meredtek rá, bár tudták, mit ért ez alatt a lány. Némán meredtek maguk elé. Senki sem mert elsőnek megszólalni. A többperces csendet az ajtó nyikorgása majd Amy lépteinek a zaja törte meg.
-Ó- hát itt vagytok?- a nő megállt az ajtóban. –Barbara, Lara átülnétek? Valahova le kellene fektetni őt.
    A két lány szó nélkül engedelmeskedett, de csak néhány másodperces késéssel kapcsoltak. Kit kellene lefektetni? Meglepve néztek Amyra, és már tudták is a választ. A nő egy ájult lányt tartott a karjaiban.
    De milyen lányt!
Egykor fekete ruhája rongyos volt, alig maradt belőle valami, egész testét vörös sebek borították. Nem egy vérzett is.
-Hát őt meg…?
-Ne kérdezz semmit, hugi. Akkor találtam rá, amikor hazafele jöttem. Az utcán feküdt- Amy óvatosan letette a lányt a kanapéra. –Fertőtlenítenünk kell a sebeit, és nem ártana valami rendes ruhát ráadni…
    Ahogy kimondta a géz, fertőtlenítő és egy hosszú póló már ott is feküdt az asztalon.
A lány rengeteg sebesülést szerzett, de egyik sem volt életveszélyes. Jó húsz perc múlva Amy végzett a fertőtlenítéssel és a kötözéssel, végül a pólót is ráadta a még mindig eszméletlen lányra.
    Mind a hatan izgatottan ültek a helyükön. Kíváncsian várták, hogy az idegen felébredjen. Kicsoda ő? Honnan jött? Miért és hol szerzett ennyi sebet?
„És miért árad belőle olyan fura energia?”- morfondírozott magában Cassandra. Alaposan szemügyre vette a lányt. Vékony, karcsú alkat, hófehér bőr, szinte tűzvörös haj, gyönyörű márványarc…
    Mintha a lány szája kissé megrándult volna. Nem csak mintha. Meg is rándult, majd a két szeme is kinyílt. Kissé kábultan nézett körbe.
-Hol… vagyok?- kérdezte alig hallhatóan.
-Ne félj, nem fogunk bántani-hajolt hozzá Amy mosolyogva. –Hogy havnak?
A lány becsukta a szemét. Mintha kissé gondolkozna… Néhány másodperc elteltével válaszolt csak:
-Lilly…

 Vissza a tartalomjegyzékhez-Vissza a második fejezethez- Ugrás a következő részhez- Véleményt írok