Sally olyan hirtelen ült fel az ágyában, hogy beverte a fejét az olvasólámpába. Nyöszörögve simogatta meg az ütközés helyét, majd magához intette telefonját, hogy megnézze, mennyi az idő.
Fél nyolc volt. Már megint elég korán kelt.
„Tuti, hogy rajtam kívül még senki sincs ébren”- gondolta, majd sóhajtva kikászálódott az ágyból, és elhúzta a függönyöket. Odakint legalább fél méteres hó borította az utcákat, a fák és bokrok ágain zúzmara csillogott, az ablakpárkányról néhány nagyra nőtt jégcsap szemlélte a talajt. A lány óvatosan kinyitotta az ablakot, de amikor a jéghideg szél hóval borította be az arcát, inkább visszacsukta.
„Hmm… jó hideg van kint… akkor hosszú nadrág és hosszúújjú fölső… pulcsi bentre nem kell”- még szinte végig sem gondolta, amikor a szekrényajtó kitárult és az összes felsorolt ruhadarab az ágyon feküdt.
„Vegyek farmert? Nem, az bentre kényelmetlen… ez a lila melegítő pont jó lesz”- a lány intésére az összes nadrág visszarepült a szekrénybe, csak a kiválasztott ruhadarab maradt az 0ágyon. Ugyan ez történt a pólók esetében is. A lány magára varázsolta a nadrágot és a fölsőt, majd egy csettintéssel megfésülte és copfba kötötte a haját, egy újabbal pedig az ágyát rakta rendbe.
Amikor mindezzel végzett, csak akkor jött rá: a varázslat mostantól tabu. Dühösen motyogott valamit az orra alatt, majd kilépett a szobából és halkan, hogy senkit ne keltsen fel, a konyha felé vette az irányt.
Legnagyobb meglepetésére valaki már volt ott. Lara épp kenyeret szelt, amikor ő belépett a helyiségbe.
-Ööö… jó reggelt…- köszönt meglepetten.
-Ó, hello- nézett föl rá a lány- Nem hittem volna, hogy van még valaki, aki ilyen korán fel tud kelni hétvégén.
-Hát én sem…-Sally még mindig a konyhaajtóban állt.
-Nem ülsz le? Ne félj, nem harapok- Lara csodálkozva meresztette rá két zöld szemét, majd amikor a lány leült, ő is tovább szele a kenyeret.
-Kérsz te is?
-Nem, köszi. Ilyenkor még nem tudok enni- rázta meg a fejét Sally.
-Ismerős… anyukám is ilyen... meg rajtam kívül mindenki a családban- a lány elvett egy deszkát a tartóból, letette az asztalra, majd tejet, vajat, szalámit és uborkát vett elő a hűtőből. Ezek után az egyik szekrényből- miután előtte kettőt feleslegesen kinyitott- egy bögrét emelt le, tejet töltött bele, és berakta a mikróba melegedni.
-Kakaót sem kérsz?- kérdezte barátságosan Sallyt, aki eddig némán figyelte.
-Köszi, de nem. Kakaó terén elég válogatós vagyok…- a lány ismét csak megrázta a fejét.
- Hát igen, néhányan elég rémes kakaót tudnak készíteni… Mondom ezt én, aki először sót tett bele- Lara elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett az esetre.
Amikor a mikró pittyegni kezdett, a lány felállt, kivette az immár meleg tejet, és a polcról leemelt kakaós dobozból négy kanálka barna port szórt bele, majd a bögrét az asztalra tette ő maga pedig leült.
-Jó étvágyat!- mondta Sally, miközben felállt és a tűzhelyhez lépett.
-Köszi! Mégis megéheztél?- Lara kíváncsian követte a lány mozdulatait, aki levette a fedőt a tűzhelyen álló kannáról és vizet töltött bele.
-Nem, csak főzök egy kis teát- jött a válasz. Sally gyakorlott mozdulatokkal gyújtotta meg a legkisebb rózsát, majd miután rátette a kanna vizet visszaült a helyére. Hosszú percekig csupán a kés súrlódása és a víz bugyogása hallatszott, amikbe léptek hangja keveredett. Valaki lefele jött a lépcsőn. A két lány kíváncsian várta az érkezőt.
-Sziasztok!- Sarah-n látszott, hogy még nem ébredt el teljesen.
-Szia!
-Helló!
Hmm… teát főztök?- a lány lehuppant az egyik székre.
-Igen. Lassan már jó is lesz. Csak meg kellene találni a filtereket…- Sally fölállt és sorra kezdte nyitogatni a szekrényeket.
-Abban a barna dobozban vannak- mutatott Lara az egyikre a sok közül.
-Ó, köszi…- a lány előhalászott kér filtert a dobozból, majd beletette őket a kanna vízbe.
-Milyen fajta?
-Ööö… nem tudom. Nem volt ráírva.
-Végülis mindegy… nem lényeges- Sarah unottan a tenyerébe támasztotta az állát- Amúgy csak nekem volt rémes éjszakám?
-Téged is fölébresztett a vihar?- Lara kérdőn nézett a lányra.
-Nem tudott, mert a szúnyogok miatt képtelen voltam elaludni. Folyton belezümmögtek a fülembe…
-Ismerős…-Lara bekapott egy szelet kenyeret.- Adjak szúnyogirtót? Kettőt hoztam, úgyhogy nem gond.
-Az jó lenne… Köszi- Sarah hálásan mosolygott a lányra –Akkor talán majd aludni is tudok. Na, én megyek… folytatom a kipakolást- azzal a lány felállt és a szobájába ment.
Sosem volt egy rendszerető ember, de még ő maga is meglepődött, hogy mekkora kupit hagyott. Ruhák voltak az ágyán, a széken, az íróasztalon, de még a lámpán is.
-Atyaég… Ha anyu látná ezt a rumlit…- Sarah sóhajtva nekiállt összeszedegetni és különválogatni a ruháit, de még tíz perccel később is úgy érezte, mintha semmit nem haladt volna.
-Ha ez így megy tovább, holnap utánra se végzek…- tekintete az íróasztalára tévedt, és arra a fiókra, amiben a tollai voltak. Először megrázta a fejét, de aztán mégis engedett a csábításnak.- Utoljára…- mormolta, majd intésére kinyílt a fiúk és kirepült belőle egy toll. Ez szürke volt sötétkék rovátkákkal díszítve.
- Na, akkor…- a lány lehunyta a szemét, néhány szót suttogott, a toll pedig felemelkedett és kéken derengő rovásjeleket kezdett a levegőbe rajzolni. A kék fény terjedni kezdett a szobában, és amelyik ruhadarabot elérte, az lebegni kezdett, majd összehajtogatta magát és berepült a szekrénybe.
Ekkor nyílt ki az ajtó. Sarah kinyitotta a szemét, majd szélsebesen megfordult. Cassandra állt mögötte. A lány zöld szemében értetlenség és zavar látszódott.
-Bocsesz… eltévesztettem a szobát- és már be is csapta az ajtót.
Sarah lassan fújta ki a levegőt, majd jobb kezével megfogta a tollat, mire a rovátkák a kék fénnyel együtt semmivé foszlottak.
-Remélem, nem volt ideje felfogni…- sóhajtotta halkan, majd még mindig erősen dobogó szívvel leült az ágyára.
* * *
Remélem, nem volt ideje felfogni- suttogta Cassandra, majd elengedte a kilincset. A keze még mindig remegett. Kicsit szédelegve ment be a saját szobájába- és nem sokon múlt, hogy nem sikoltott fel.
-Romeo, az a…Mi a fenét keresel itt?!
-Kettőt tippelhetsz… Annyit segítek, hogy nem békákat fogdosni jöttem- az ágyon ülő fiú elhúzta a száját.- Egyébként meg miért nézel úgy ki, mint aki egy temetőben összetalálkozott nagyanyáddal?
-Mert megijedtem tőled!- a lány intésére a széken lévő párna felemelkedett és egyenesen a fiú arcába repült.
-Oké, ezt megérdemeltem… Mondhatom, hogy miért jöttem, vagy még akarsz egy kicsit püfölni?
-Nem, ordibálni akarok! Hogy jutott eszedbe csak úgy a szobámba teleportálni? Mit mondtál volna, ha valaki bejön és itt talál?
-Hugi, nyughass. Megmondtam volna az igazat, hogy az unokatestvérem vagy és beszélni szeretnék veled. Ennyi.- Romeo visszadobta a párnát a helyére.- Most pedig ülj le, és hallgass végig.
Cassandra kelletlenül, fintorogva, de helyet foglalt a széken és a fiú felé fordult, aki halkan, és komolyan beszélni kezdett. A lány közben nyugtalanul forgolódott, néhányszor fölkelt és járkálni kezdett a szobában.
-És akkor most…?- kérdezte bizonytalanul, amikor Romeo elhallgatott.
-Fogalmam sincs- a fiú a párnát gyűrögette.- Még az a szerencse, hogy Ann velünk van. Nem mintha a mi véleményünk számítana…
-De anyáé számít. Óvatosak lesznek, mert tudják, hogy ő nem fél a harctól, ha arra kerül a sor.
-Azért csak jó lesz vigyáznunk. Egyébként mikor mentek a könyvekért?
-Fogalmam sincs. Azt sem értem, hogy én minek menjek. Hiszen minden könyvem megvan…- nézett rá a lány az íróasztalán tornyosuló könyvkupacra.
-Hát… azért, hogy ne tévedjenek el. Elég nagy a suli…
-Én, mint navigátor? Jó vicc- Cassandra hirtelen az ajtó irányába fordította a fejét. Lépteket hallott- Tűnés!- sziszegett unokatestvérének. A fiú szó nélkül engedelmeskedett, és amikor valaki kopogott, már csak a gyűrött takaró árulkodott arról, hogy ott volt. A lány halkan sóhajtott, majd szorosan lehunyta két szemét és csak pár másodperc múlva nyitotta ki őket. Ekkor felállt és kitárta az ajtót.
-Szia!- Lara barátságosan mosolygott. -Amy kért meg, hogy szóljak neked, mert indulunk a sulis dolgokért.
-Köszi, hogy szóltál- Cassandra becsukta maga mögött az ajtót, majd követte a lányt.
Már csak rájuk vártak. Amikor ők ketten is felvették a kabátjukat, Amy kiterelte őket, bezárta az ajtót és a kaput, majd elindultak az iskola felé. Úgy látszott, a nő tudta, merre kell menniük, mert sosem állt meg megkérdezni az utat, magabiztosan vezette a kis csapatot a zsúfolt utcákon. Jó húsz perces séta után végre megérkeztek a céljukhoz.
A Sowner Általános Iskola és Gimnázium épülete óriásként magasodott ki a házak közül. Az épületet fekete kerítés vette körül, amelynek óriási kapuja fájdalmasan megnyikordult, amikor Amy kitárta. A havat ellapátolták, sőt, még le is seperték az bejárati ajtóhoz vezető utat, így tisztán látszottak a lépcsőig vezető hatalmas vöröses térkövek. Bent kellemes meleg váltotta fel a kinti hűvös levegőt, így hamarosan mindenkiről lekerültek a kabátok, sálak és kesztyűk. Bal kéz felől, nem messze onnan, ahol a kis csapat megtorpant, egy hosszú asztal állt öt nagy kupac könyvvel a tetején.
-Esküszöm, ennyi könyvet egyszer sem láttam még egy helyen…
-Hát, akinek a könyvtár ismeretlen fogalom…-szurkodta meg egy kicsit Lara az ironizáló unokatestvérét. Barbara csak egy bosszús fintorral válaszolt.
-Várjatok meg. Mindjárt jövök- fordult Amy a gyerekek felé, majd fölsietett az emeletre.
-Tudjátok mit nem értek?- morogta Cassandra az orra alatt, rá sem nézve a többiekre. -Honnan tudta, merre van az iskola?
-Mármint kicsoda?- nézett Lara nagy szemekkel.
-A hordóméretű pacák, aki a gesztenyét szokta árulni télen…-most Barbarán volt a szekálódás sora-A nővéred, te dinka!
-Nővér?- most már a könyvhalmokat méricskélő Sally is meglepetten kapta fel a fejét.
-Aha. Amy is az unokatestvérem.- magyarázta unottan Barbara.- Egyébként meg már fél éve itt tanít fizikát és matekot- tette hozzá nem épp a legkedvesebb hangnemben.
-Hé,- bökte oldalba Lara a lányt- már megint bunkó vagy.
-Ez azért van, mert világosban nem tudok aludni- jött a bosszús fintor.
Míg a többiek értetlenül és kissé meglepve néztek a lányra, Lara tudta, miről van szó. Egyrészt mert ismerte unokatestvérének ezt az elég kellemetlen szokását, másrészt pedig ő is tudta, hogy a rejtélyes felirat egész este ott fénylett az égen.
-Itt is vagyok- Amy jött lefelé a lépcsőn a nyomában egy középkorú, keselyűre emlékeztető nővel. –Bemutatom nektek Mrs. Korellt. Ő lesz a kémia tanárotok.
A szemüveges tanárnő csak mogorván biccentet.
-Nem értem magát, Miss Grylsone. Ha Mr. Flynthorine képes volt arra, hogy elvigye a könyveket, akkor maga miért nem?!
-De kérem, mikor vittem volna el őket? Hiszen csak tegnap érkeztem! Azonkívül Ethannek csak három kupacnyit kellett elvinnie, nekem meg hetet…
-Kifogás, kifogás… Ti meg mire vártok?!- rivallt rá most a gyerekekre- Talán egész délelőtt itt kell állnom, mire kegyeskedtek elvenni a könyveiteket?!
Barbarának már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, de Amy figyelmeztető pillantása miatt inkább lenyelte azt és kézbe vette az első kupac könyvet. Úgy érezte, leszakad a karja. A halom súlya legalább nyolc kiló volt. Nyilvánvalóan ezt a többiek is érezték, mert mind ugyanolyan meglepett és kissé szenvedő arcot vágtak. Illetve majdnem mindannyian.
-Hát te?- Mrs. Korell tekintete most Cassandrára villant, aki üres kézzel álldogált.
-Az én könyveim a szobámban vannak- válaszolta nyugodtan a lány.
-A te könyveid ott vannak- mutatott a tanárnő az asztalon maradt kupacra.
-Ehh… tudtam, hogy a hosszú távú memóriája rémesen rossz, de azt nem, hogy ennyire…Pedig annyi büntetődolgozatod íratott velem…Sebaj, akkor bemutatkozom megint. Cassandra Niel vagyok és már hét és fél éve ebbe az iskolába járok… sajnos- Cassandra eddig jutott, mert ekkor Amyre tévedt a tekintete. A nő szeméből könnyen ki lehetett olvasni a kérést: „Kérlek, vedd el a könyveket, hadd tűnjünk már el!”, ezért aztán a lány témát váltott. –Na jó, nem kínzom tovább a többieket, szegények épp eleget lesznek még magával- ezzel az asztalhoz lépett, felkarolta a könyvhalmot, majd kisétált az épületből. Mrs. Korell arca feltűnően vörös lett, ezért a gyerekek és Amy- miután elsuttogtak egy- egy gyors viszlátot - utána eredtek.
Mire kiértek, Cassandrán már rajta volt a kabátja és a sapkája, bár a többiekét még Amy hozta.
-Hát… könyvekkel a kezetekben elég nehéz lehet felöltözni, úgyhogy mindegyikőtöktől elveszem a könyveit, amíg felveszitek a ruháitokat. Néhány perc múlva a kis csoport már újdonsült lakhelyük felé tartott.
-Amúgy miért is volt kötelező elhoznod a könyveket, ha már megvannak?- fordult kíváncsian Sarah a mellette sétáló Cassandrához.
-Mert Mrs. Korall nem akart azzal foglalkozni, hogy hova rakja őket…
-Ez azért nem igazán így van- pillantott hátra rájuk Amy.- Ha jól emlékszem arra, amit Nicol mondott a telefonban, akkor Sylvia előzőleg aláíratott a szüleitekkel egy nyilatkozatot, miszerint megengedik, hogy itt lakjatok, és ide járjatok suliba, plusz még azt is kérte, hogy írják le, kinek melyik tankönyv van meg. Tehát minden bizonnyal anyukád vagy apukád hibája, hogy most cipelheted a könyveket.
-Hát anyutól nem is vártam mást… de mégis mit fogunk ezekkel kezdeni?- nézett Cassandra a könyvekre.
-Először is a kérdés az, hogy te mit fogsz kezdeni velük… Amúgy szerintem égesd el őket.. Nemsokára karácsony, meglephetnél minket azzal, hogy gyönyörködhetünk abban, ahogy elégnek.
Barbara utolsó mondata mindenkiből kicsalt egy kis kuncogást, még Amy is elmosolyodott.
„Kezdenek feloldódni… ez jó jel…”- gondolta magában.
Miután hazaértek és – kissé morogva- mindenki elpakolta és bekötötte a könyveit, Amy ebédszünetet hirdetett.
-Mivel még nem ismerem az ízléseteket inkább nem vállalkozom rá, hogy mindannyiótoknak főzzek- kezdte a nő, amikor a konyhában ültek. –Mondd, Cassandra, nem tudsz véletlen egy jó éttermet a városban?
A lányt igencsak meglepte a kérdés.
-Hát… ami azt illeti, de… jól főznek, olcsó és nincs is messze innen- mondta végül. –Szerintem mindenki megtalálja ott, amit szeret.
-Hát, akkor indulhatunk is- állt fel Amy mosolyogva. A gyerekek követték a példáját, felöltöztek, majd Cassandra vezetésével el is indultak.
Alig tizenöt percet gyalogoltak, amikor a lány megállt egy alacsony, barna falú épület előtt.
-Megjöttünk- jelentette ki, majd besétált az ajtón, ami fölött egy kis táblácska hirdette Bob bácsi fogadóját.
A vendéglő alsó szintje látszólag egyetlen helységből állt, amelyben hosszú fa asztalok sorakoztak, amelyeknél meglepően sokan foglaltak helyet. A falak belülről is barnák voltak, az egyik sarokban egy régimódi kályha ontotta magából a meleget, a másikban pedig egy pult állt. Cassandra intett a többieknek, hogy üljenek csak le valahova, majd az asztalokat kerülgetve a pulthoz lépett és megrázta a rajta található apró csengőt.
Kisvártatva egy ősz hajú és szakállú, hatvanas éveiben járó öregember lépett ki a szintén barna- és emiatt alig látható- ajtón. Ráncos arca kissé mogorvának tűnt, mellényzsebéből kilógott meggyújtásra váró szivarja.
-Hohó, Cassandra!- az öreg hangjába öröm vegyült. –Mit óhajtasz ezen a havas napon?
-Szervusz, Bob apó! Egyelőre csak kettő, négy, hat étlapot.
-Máris hozom, kisasszonykám!- a fogadó vezetője ismét eltűnt a szinte láthatatlan ajtó mögött, majd fél perccel később átnyújtotta Cassandrának az étlapokat.
-Tessék, kisasszonyka! Aztán csak csöngess!
-Meglesz, Bob apó!- nevetett vissza az öregre a lány, majd helyet foglalt annál az asztalnál, ahol a többiek ültek. Miután megkapták a menüt, mindannyian alaposan végigböngészték azt.
-Bocsi, egy valamit még nem mondtam- szólalt meg váratlanul Cassandra. –Lehetőleg csak egyfajta ételt rendeljetek, mert elég nagy adagokat adnak itt.
-Mennyi számít nagy adagnak? Barbara továbbra is az étlapot tanulmányozta.
-A rendes adag kétszerese.
Amy elismerően füttyentett egyet, majd lerakta az asztalra a saját étlapját.
-Én döntöttem. Ti is?
Mivel a gyerekek egyöntetűen bólogattak Cassandra elővett egy lapot és egy tollat a zsebéből, majd az asztal közepére tette.
-Akkor most légy szíves írjátok fel, hogy mit rendeltek, és én majd leadom.
Amikor mindenki végzett, a lány visszasétált a pulthoz, ismét megnyomta a csengőt, majd a papírlapot átadta Bob bácsinak, aki mosolyogva olvasta végig a listát.
-Hmm… egyszerre hozzuk, vagy nem baj, ha várni kell?- kérdezte végül.
-Dehogy baj, Bob bácsi. Hiszen ismersz.
-Ismerlek, tudom, mennyire kis türelmetlen vagy- csipkedte meg a lány arcát az öreg, majd ismét eltűnt az ajtó mögött, Cassandra pedig visszaült a helyére.
A többiek meglepetten néztek a lányra, de ő csak mosolygott.
-Majdnem mindenki azt rendel, hogyha először eszik egy fogadóban. De egy előnye van, alig kell várni rá.
Valóban, alighogy Cassandra elhallgatott egy fiatal pincérnő lépett melléjük, a karjain öt hatalmas tányér sült hússal. Maga a hússzelet kitöltötte a tányér egyik felét, a másik felét pedig a köret foglalta el.
-Kezdem érteni, mekkora is a nagy adag- Sarah döbbenten nézte, ahogy a pincérnő lepakolta eléjük a tányérokat.
-Hehe… én mondtam. Köszönjük!- Cassandra barátságosan a nőre moslygott.
-Egészségetekre!- válaszolta az, majd elsétált.
-Hogy lehet ennyi húst ilyen rövid idő alatt megsütni…?- Sarah a saját tányérját szemlélte.
-Nem most sütötték. Igaz, hogy ez a legközönségesebb, de egyben a legfinomabb és legnépszerűbb étel is ebben a fogadóban, ezért mindig van nekik néhány előre megsütött, amit melegen tartanak.
-Világos… morogta Barbara- És a te rendelésed?
-Annak kell egy kis idő, amíg elkészül. Én bolognai spagettit rendeltem.
-Na, annak aztán marha sok idő kell…
-Látszik, hogy nem nézted meg jobban az étlapot, ugyanis rá van írva, hogy majdnem mindent rendelés után készítenek. Vagyis most főzik ki a tésztát meg a szószt is.
-Köszönöm a felvilágosítást…
-Barbara, szerintem inkább egyél…- Lara az asztal alatt észrevétlenül bokán rúgta unokatestvérét, aki megrántotta a vállát, majd elkezdte felszelni a húst.
-Tessék, a spagettid- a visszatért pincérnő barátságos mosollyal nyújtotta oda a tányért Cassandrának.
-Köszi, Emily –Cassandra átvette az ételt, majd fújkodni kezdte.
-Egészségedre! Inni hozhatok valamit?
-Nekem egy bögre forró csokit. Többiek?- a lány végignézett a társain, de azok mind hallgattak.
-Akkor egy forró csoki- biccentett a pincérnő, majd ismét elsétált a pult felé, hogy néhány perc múlva visszatérjen az itallal a kezében.
-Köszi- Cassandra két kezébe vette a bögrét és nagyot kortyolt belőle, majd folytatta az evést.
Negyed óra múlva már hazafelé ballagtak. Igaz, volt egy kisebb vita Amy és Cassandra között, mert a nő nem volt hajlandó megengedni, hogy a lány fizessen, de miután – rejtélyes módon- nem találta a pénztárcáját, kénytelen volt beletörődni a dologba.
A hó ismét hatalmas pelyhekben hullott, az ég egy hatalmas fehér lepelnek tűnt. Az emberek vastag kabátokba öltözve jártak, néhányan nagy bevásárlószatyrokat cipeltek. A kisebb gyerekek nagy része műanyagpoharat tartott a kezében és mohón kortyolta belőle a forró italt. Olykor- olykor a kis csapat is megállt némelyik kirakat előtt bámészkodni, Amy pedig nem szólt rájuk. Nem siettek sehova. Azaz…
-Fene… elfelejtettem!- csapott a homlokára a nő. A gyerekek meglepődve néztek rá.
-Ez nem újdonság… de mégis mit?- kérdezte Barbara.
-Tegnap még beszéltem este Nicollal, ő pedig megkért, hogy ma ugorjunk be a színházba kettő és három között- magyarázta a nő, majd sietve a karórájára pillantott. –Fél három… azt hiszem, még időben vagyunk, de most aztán siessünk.
-Nővérkém, ezt úgy mondod, mintha mi felejtettük volna el…- Lara morcos grimaszt vágott, de azért elindult a nő után, nyomában a többiekkel.
Amikor odaértek a színházhoz, Nicol már az ajtóban várta őket.
-Végre… már azt hittük, nem is jöttök.
-Bocsi, csak… elfelejtettem-vallotta be Amy.
Nicol csak fáradtan sóhajtott, majd elindult befelé az épületbe, a kis csapat pedig utána. Cornelius és Annemarie már a ruhatárnál álltak.
-Vannak még csodák…
-Cornelius, tudom, hogy késtünk… Illetve annyit nem is.
-Jó, bocsi, csak ideges vagyok. De inkább menjünk be, ott le is tudtok pakolni - a férfi a színház keskeny folyosóin vezette őket a színpadhoz, ahol a gyerekek leültek a nézőtér első sorába. Cornelius elfoglalta szokásos helyét a színpad szélén, ahol már ott állt a laptopja, Annemarie, Amy és Nicol pedig a fal mellé álltak.
-Christina átnézte az órarendeteket, és kijelölt három időpontot a próbákra. Na, ne rám nézzetek csúnyán. Meg egyébként is, annyira nem vészes az órarendetek, és kilencen vagytok, heti háromszor másfél óra az mindegyikőtökre harminc perc, Lehet, hogy soknak tűnik, de valójában nagyon kevés. A próbákat hozzászerkesztettem az órarendetekhez, így remélem, nem felejtitek el. Cassandra, kérlek, te majd küldd át Romeonak! Eric, Mark és David pedig már megkapta, nektek most adom oda… akkor ez kész- Cornelius megnyomott egy gombot a billentyűzeten, mire a laptop halkan pittyegni kezdett, és a csatlakozók helye közötti résen kilökte magából az órarendeket.
-Tessék, lehet értük jönni- a férfi lerakta maga mellé a lapokat, a gyerekek pedig sorban odamentek értük. –Az előfordulhat, hogy nem kell mindenkinek jönnie néhány próbára, csak mondjuk a fiúknak, vagy a lányoknak, de ilyenkor szólni fogunk. Részemről ennyi. Nicol, Annerie?
-Hmm… Chris hol van?
-Farleinbe ment, hogy miért, azt ne kérdezd. Valami esetleg az ifjúságnak?
-Részemről semmi. Hugi? – kérdezte Nicol Annemariet, de a nő csak a fejét rázta. –Hát akkor szerintem mehettek is- a nő ellökte magát a faltól, hogy kikísérje Amyt és a gyerekeket.
. A színház előtt még mielőtt visszament volna az épületbe, odafordult hozzájuk:
-Tudom, hogy Cornelius most elég rideg volt, de nagyon ideges, amiért Chris Farleinbe ment. Fú, de hideg van… na, legyetek rosszak, Amy, te is… Sziasztok!- ezzel a nő eltűnt a színház ajtajában.
Ahogy hazaértek, Larán, Amyn és Barbarán kívül mindenki eltűnt a saját szobájában, ők pedig a nappaliban ültek le egy-egy bögre forró kakaóval a kezükben.
-Na, eddig milyen itt, Toonhillben?- kérdezte Amy a gyerekeket.
-Fehér…
-Hűha, Lara, ez aztán értelem… Amúgy szerintem még uncsi. De az a Bob apó megérdemelne egy aranyérmet…
-Csak egyet? Az a hús isteni volt… Amy, ugye kevés időd lesz majd főzőcskézni?
-Nektek is ennyire ízlett? Akkor azt hiszem, törzsvendégek leszünk Bob apónál… csak meg kell majd kérni Cassandrát, hogy vezessen oda.
-Szerintem nem kell majd nagyon kérlelnünk, ő is gyakran járhat a vengéglőbe.
-Vagy csak az öreg jó barátja… mondjuk a kettő nem zárja ki egymást- Barbara elgondolkodva iszogatta a kakaóját.
-Ritka pillanat, úgy csinálsz, mintha gondolkodnál. Vigyázz, meg ne erőltesd a fejed…- Lara folytatta volna tovább is a szekálódást, de ebben megakadályozta az arcában landoló párna. Barbara letette a bögréjét, majd gyorsan a másik fotelből is elszedte a párnát. Lara ugyanígy tett.
„Ez egy hosszú párnacsata lesz…”- gondolta Amy miközben nyugodtan szürcsölgette tovább a forró italt.
* * *
-Romeo… mégis mit keresel itt te már megint?!- Cassandra a szobája közepén állt, kezeiben a könyvekkel.
-Téged…- jött az egyszerű válasz az ágyon üldögélő fiútól. –Kevesellted a tankönyveid számát?
-Bokánrúglak…- morogta a lány, majd lepakolta a könyveket az asztalon álló másik kupac mellé és lehuppant a székre. – Szóval most éppen mi jót hoztál?
-Rosszat hoztam… nagyon rosszat. Elkezdték –A fiú hangja halk volt, szemeivel komolyan nézett Cassandra arcába, aki mintha egy kissé sápadtabbá vált volna.
-Máris? És… hol?
-Farleinben.
A lány felpattant, még jobban elsápadt, kezei remegni kezdtek.
-Hugi, mi a baj?- Romeo rémülten ugrott fel. Megfogta Cassandra két vállát és maga felé fordította az unokatestvérét.
-Christina… odament…- a lány kibámult az ablakon, hangja elcsuklott, majd hirtelen összerezzent, és a fiúra kiáltott: -Muszáj megnéznünk, hogy jól van-e!
-Cassie, te is tudod, hogy veszélyes, bármikor benyithatnak!
-Jó, akkor kulcsra zárom az ajtót, vagy ha kell, lepecsételem, de kérlek, muszáj!- Cassandra mindkét kezével Romeo ingébe kapaszkodott, szemeivel könyörögve nézett rá. A fiú tudta, hogy ha ő most nem is engedi meg, a lány akkor később fog próbálkozni, egyedül.
-Na jó, rendben- sóhajtott, majd az ajtóhoz lépett. –Jobb, ha a pecsétet én rakom fel.
Cassandra bólintott, majd amíg Romeo különös ábrákat rajzolt az ajtóra, addig ő elővett egy zöld kis zsákot az íróasztala fiókjából. Letette a földre, majd kioldotta a zsákocska száját összefogó madzagot és annak tartalmát kiöntötte a padlóra. A parkettát ezüstös por lepte el, amit a lány óvatos mozdulatokkal kezdett el szabályos alakzatba rendezni.
-Ez kész- mondta Romeo, majd ellépett az ajtótól és segített a lánynak. Amikor végeztek, mindketten felálltak, kezüket mellkasuk elé emelték, kis- és mutatóujjaik kivételével összes ujjukat behajlították, tenyereiket összeillesztették, majd halkan mormolni kezdtek egy varázsigét. Minden szó után egy apró, egészen kis picike lila lángocska jelent meg a szobában, és kezdett el vándorolni a porból kirajzolt alakzat közepébe. Amikor a két gyerek befejezte a varázsigét a lángok egyetlen hatalmas lila örvénnyé váltak, ami elnyelte Romeot és Cassandrát.
-Sosem fogom megszokni ezt az érzést- morogta a fiú, amikor a lila fény már elenyészett, ők pedig egy kicsi nappaliszerű szobában álltak.
-Oké, megjöttünk… de hol van Christina?
-Ott, te vaksi –Romeo megfordította unokatestvérét, majd egy fotelba mutatott. –Látod, ott ül.
Cassandra látta, mivel a nő tényleg ott ült, egyik kezében a távirányítóval, másik kezében egy műanyag pohárral és szemmel láthatóan semmi baja nem volt. A lány megnyugodva sóhajtott, majd Christina mellé sétált. A nő nem látta őt, mert még csak felé sem fordult.
-Na, mi jót nézel… persze, délutáni híradót…-Cassandra leült a padlóra, majd ő is a tévét kezdte bámulni. A képernyőn az öltönyös bemondó monoton, unott hangon darálta a híreket. Romeo mindeközben a fal mellett álló könyvespolcot tanulmányozta nem túl sok lelkesedéssel. Amikor végzett, Cassandra felé fordult:
-Hugi, vissza kellene mennünk. Látod, Christina rendben van, nincs már itt semmi keresnivalónk.
-Igazad van- mondta a lány, majd feltápászkodott- Induljunk.
Mindketten szorosan lehunyták a szemüket, majd erősen a toonhilli panzió szobájára koncentráltak. Ismét elkapta őket egy olyan örvény, ami Christinához repítette őket, bár most még egy kicsit szédültek is. Amikor úgy érezték, megérkeztek, kinyitották a szemüket, és valóban, ott álltak a szobában. Minden úgy volt, ahogy otthagyták, a takaró félig gyűrötten, a két kupac könyv ugyanúgy ott állt az asztalon. Csupán az ezüstszínű por volt újra a zsákocskában.
-Hát, szerencsére minden rendben volt. –Romeo körbenézett a szobában, majd az ajtóhoz lépett, és leoldotta a mágikus pecsétet. –Hugi, nekem már haza kell mennem. Vigyázz magadra!- mondta még a fiú, majd hirtelen eltűnt.
Cassandra még néhány másodpercig azt a pontot bámulta, ahol Romeo köddé vált, aztán lehajolt, fölvette a földről a kis zsákocskát, visszarakta a helyére és végigdőlt az ágyon.Hosszú percekig csak a plafont nézte. Nem volt kedve semmihez, pedig még korán volt: az óra fél hatot mutatott. A lány behunyta a szemét, de nem aludt. Csak feküdt csukott szemmel.
* * *
Hat órakor vacsoráztak. Amy tejberizst főzött, mert úgy gondolta, hogy azt mindenki szereti. Igaza is lett, habár annyit főzött, hogy még másnapra is maradt belőle, de ennek mindenki örült. Vacsora után a nő magára vállalta a mosogatást, amíg a gyerekek Cassandrát faggatták az iskoláról.
-Hát… olyan, mint minden másik iskola, osztálytermekkel, rengeteg szimpi és nem szimpi diákkal, kedves és nem kedves tanárral.
-És mi van az órarendünkkel? Miért van ennyire sok kémiánk, föcink vagy fizikánk?
Cassandra elhallgatott. Barbara miértjére csak kitérő választ adhat. Vagy talán mégse…
-Tudjátok, ez egy különleges osztály. Veletek együtt tizenheten leszünk benne. Ebbe az osztályba azok kerülnek, akik valamiben tehetségesek, ezért a tanárok úgy gondolták, hogy kevesebb készségtárgyunk lesz, mert ha például valaki jól rajzol, az úgyis foglalkozik vele szabadidejében- a lány alig észrevehetően sóhajtott. Egész jól kivágta magát.
-Érthető…- mormolta Sarah. –Aki meg például nem rajzol jól, annak meg mindegy, úgyis azzal fog foglalkozni, amiben tehetséges.
Cassandra bólintott Lopva Amyre nézett, de a nő el volt foglalva a mosogatással, nem is biztos, hogy hallotta, miről beszéltek. A lány örült ennek. Így legalább hosszabb ideig megtarthatja az osztály titkát…
AJÁNLOM AZ OLDALT
